Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Lángoló csapatán belüli személyi változások előrevetítették, hogy az idei év végi listánk minden eddiginél rockosabb, metálosabb lesz. Aztán most, hogy összeállt a végleges sorrend, kiderült, hogy valóban. Meg kell jegyezni azonban, hogy olyanok is simán beírtak metállemezt előkelő helyre, akik amúgy alapból nem ilyen zenét hallgatnak, szóval azoknál is Lángolt a gitár, akiknél annyira nem szokott. Ja, és azért van itt sok más a popzene legfaszább ágán, a metálon kívül is. Szóval itt van alább a Mindenek Felett Álló Lángoló Top 25.
Először csak felsorolásszerűen a lista hátsó fele 25-től 11-ig, amiben kiderül melyik volt a kedvenc magyar lemezünk idén:
25. Body Count - Manslaughter
24. Thine - The Dead City Blueprint
23. Sunn O))) And Ulver - Terrestrials
22. Real Estate - Atlas
21. Ratking - So It Goes
20. Kangding Ray - Solens Arc
19. FKA twigs – LP1
18. 18+ - trust
17. Turbo - Pentagram
16. Klaxons - Love Frequency
15. Killer Be Killed - Killer Be Killed
14. Jack White - Lazaretto
13. Lana Del Rey - Ultraviolence
12. At The Gates - At War With Reality
11. Todd Terje - It's Album Time
És akkor jöjjön a legjobb tíz:
10. Primordial - Where Greater Men Have Fallen
A Primordial sosem volt a meglepetések zenekara. Az ír csapat pátoszos, de klisémentes és végtelenül hangulatos zenéje a Where Greater Men Have Fallen dalaiban sem változott. Ettől függetlenül az év egyik kiemelkedő lemezét pakolták le az asztalra. A Primordial úgy csinál komoly zenét, hogy nem válik merevvé, és a metálzene korlátai sem tűnnek fel. Ezt a szívbemarkoló, de erőteljes hangulatot lehetne más eszközökkel közvetíteni, de felesleges lenne próbálkozni vele. A zenekar ezzel együtt képes olyan feledhetetlen dallamokat is írni, amiket a hosszú dalok ellenére is megjegyez az ember. A Where Greater Men Have Fallen egy eddig el nem készült viking film zenéje, ahol nincsen szerelmi szál vagy intrika, csak harc győzelemmel vagy elhullással. (-dj-)
9. Temples - Sun Structures
Az utóbbi évekre újra divatba jött a pszichedelikus rock, aminek a Temples a poposabb, dallamosabb oldalát fogta meg, és olyan gyorsan robbant be a köztudatba, mint mondjuk itthon a Middlemist Red. Ami teljesen jogos, mert a Sun Structures amellett, hogy sok mindenkit megidéz a Beatlestől a Tame Impaláig, egy nagyon jól összerakott lemez csomó fülbemászó és slágeres dallal, még ha egy kicsit steril is. (magyará)
8. Kasabian - 48:13
Idén elég kevés igazán jó indie-lemez készült, hiszen ilyen egységesen már a stílus sem létezik egy ideje, és persze a Kasabian lemeze sem nevezhető annak. Van viszont rajta kísérletezés bőven, még rapbetétes és prodigys szeletelős szám is elfér a 48 perc 13 másodpercben. És bár a közepére leül egy kicsit az anyag, ez a katyvasz még így is elég jól működik, pláne olyan király számokkal, mint a bumblebeee vagy az eez-eh. (magyará)
7. Leon Vynehall - Music For The Uninvited
2014 még úgy is a főleg house-ban utazó Leon Vynehall éve volt, hogy szólóban csak a Butterflies kislemez és a héttrekkes Music For The Uninvited jött ki tőle. Utóbbinak a hibátlanul beépített vokálminták mellett az is az erőssége, hogy tele van egy csomó olyan aprósággal, amik miatt még a tizedik újrahallgatásnál is bőven tud újat mutatni. Viszont mégsincs annyira túlművészkedve az egész, hogy például klubkörnyezetben ne működjön simán. Deep house és garage még soha nem szólt együtt ilyen szépen, mondjuk azt elhiszem, hogy a masteringet végzők nagyon utálták őt ezért. (raffera)
6. Antemasque - Antemasque
2012-ben Cedric Bixler-Zavala énekes nagy durcásan bejelentette, hogy vége a Mars Voltának, mert a másik tag (Omar Rodriguez-Lopez gitáros) lényegében megcsalja a többi zenekarával. Idén tavaszig tartott a durca, ekkor fogták magukat, bevonultak Flea stúdiójába, és összerántották az első Antemasque-lemezt. A zene egyáltalán nem Mars Volta-s, inkább az előző zenekarukra, az At The Drive-Inre hasonlít, de csak annyiban, hogy egyszerű dalszerkezetekben gondolkoztak. Röviden leírva olyan az Antemasque, mintha a Rush (a kanadai progrockzenekar, ugye) punkot játszana, pici latin beütéssel. Kiszámíthatatlan mi lesz a zenekar jövője, de az igen erős kezdés után lehet ez még jobb is. (dg)
5. Aphex Twin - Syro
A Daft Punk után idén Richard D. James is összerakta saját maga poplemezét, aminek sokan drukkoltak, hogy sikerüljön szarul, aztán valahogy mégsem lehetett rajta fogást találni. Nem mutatott sok új dolgot, de még így is teljesen más dimenzióban szól, mint az idei elektronikus albumok többsége. Nagyon kellett ez már a Moderat-félék által szinte teljesen szétcseszett IDM-nek. (raffera)
4. Azealia Banks - Broke With Expensive Taste
Azealia Banks talán az utolsó ember, akit annak idején a Myspace termelt ki magából. 2008-ban kezdett el zenéket felrakosgatni, majd az XL Recordings le is szerződtette, sőt úgy volt, hogy a lemezét az Interscope adja ki, mégis 2014-ig kellett várni, hogy valami tényleg történjen. Pedig annak idején (2012-ben) a 212 elég menő dal volt. Mindenestre 2014 őszére, mikor már mindenki lemondott arról, hogy valaha elkészül a nagylemeze, előállt a Broke With Expensive Taste-tel, ami többünk listáján is elég magasra jutott. Lehet rá hadonászni, segget rázni és most már értjük, hogy az Insterscope miért nem tudott mit kezdeni a lemezzel: túl eklektikus. Néhol pop, néhol karibi a hangulat, de van benne r’n’b és persze hiphop. A határok elmosódtak és egy beazonosíthatatlan, de annál érdekesebb lemez lett a Broke With Expensive Taste. (edicsek)
3. Mayhem - Esoteric Warfare
Sokat kellett várni az új Mayhem-lemezre, a rajongók meg izgulhattak, hogy a nagy nehezen elfogadott Blasphemer helyett vajon ki lesz a gitáros, és az milyen dalokat fog írni. Aztán mikor kiderült, hogy a 2012-ben igen jó lemezt összerakó Nidingrből ismert Teloch lesz a zenei agy, picit meg lehetett nyugodni. A lemezt hallva pedig hátra is lehetett dőlni. A rettenetesen barátságtalan 2007-es Ordo ad Chao után az Esoteric Warfare már-már slágergyűjtemény. Persze black metal ez, vegytisztán, de hangulatfestő témák helyett dalokban gondolkozva. A Mayhemre nem lehet ráfogni, hogy ugyanazt a lemezt adják ki többször, de a nagy különbségek ellenére mindegyik felismerhetően mayhemes. A sok múltbéli zűr, a sok tagcsere ellenére a Mayhem még nem hibázott. (dg)
2. Mastodon - Once More ’Round The Sun
Az előző nagylemezzel jutott el a Mastodon oda, hogy kifogytak a nagyívű koncepciókból, és elkezdtek ők is dalokban gondolkozni. A Once More ’Round The Sun is ilyen album, te jobbnál jobb számmal. Az utóbbi években picit kopott az a vélekedés, hogy a Mastodon a metálzene megmentője, de tény, hogy ezzel a progrocksludgestonerhardcoremittudoménmi hibridjükkel némi újat vittek a műfajba. Na meg azzal, hogy az egyedi zenéjük mellett teljesen komolytalanok. Mindig felüdülés, ha a Mastodon csinál valamit, a Once More ’Round The Sun is ilyen friss szellő. (dg)
1. Bloodbath - Grand Morbid Funeral
Őszintén szólva a Bloodbath eddig hidegen hagyott, annak ellenére, hogy szeretem a klasszikus svéd death metalt. A Grand Morbid Funeralt viszont meghallgattam egyszer. Aztán még egyszer. Aztán még egy csomószor. A végén meg már dúdoltam a dalokat. Fogalmam sincs, hogy ez most az új énekesnek, Nick Holmes Paradise Lost-frontembernek köszönhető-e, de a Grand Morbid Funeral egy kiváló poplemez lett, a szó legnemesebb értelmében, tele jó számokkal, lendülettel, hangulattal. A svéd death metal slágerlemeze (lenne, ha nem lenne a Wolverine Blues). (dg)
(A nyitóképet innen loptuk.)
