Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Azt mondja a főszerkesztő, írjam meg én. Mert hát mégiscsak egyszerre kezdtük húsz éve. Volt az a három zenekar ott az 1G kiadónál, a Publo Hunny, a FreshFabrik, meg a Heaven Street Seven és igazából még azt se lehetett tudni, hogy melyik lesz majd a rocker és melyik a popper, legfeljebb annyi volt tiszta, hogy utóbbiak azért már tudnak zenélni, és van slágerük is, a Father. Meg Németországban csinált lemezeik, a Tick Tock No Fear és a Goal. „Goál”, így hívtuk magunk között valamiért, nem gólnak, a Wallflowert meg ők maguk között farkasszeretőnek és napokig gondolkodtam, mire rájöttem, miért. Aztán egyszer csak jött a pletyka, hogy átveszi őket a nagy Warner, az igazi multikiadó, stúdióval, pénzzel, mindennel a háta mögött, és Pásztor Laci bácsi, a főnök sírva hallgatja az új anyagot a kocsiban, annyira tetszik neki. Csak annyi a kérés, hogy legyen magyarul. Magyarul? Na ne már! Árulás! Mi lesz így az internacionalizmussal, az amerikai turnékkal, a világsztársággal? Magyarul. Pff. Nem is értem, miért nem haragudtunk rájuk jobban, már eleve. De rájuk valamiért nem lehetett. Már eleve sem. Pedig akkor meg ki sem jött az, hogy "Sajnálom, ez biztos valami tévedés lesz. Itt nem lakik, soha nem is lakott ilyen" - es nem történt meg a rácsodálkozás, hogy ja, ezt így is lehet? Magyarul? (Lehetett, persze, mar korábban is, Baksa-Soóstól Hobón át Hegyiig sokaknak, de az más, azok öregek, nem a mi világmegváltó generációnk, úgyhogy az nem számít.) Na jó, akkor nem árulók. Kivételek inkább.
Szóval, azt mondja a főszerkesztő, hogy írjam meg. Mert hát biztos van egy csomó sztori a húsz évből. Hogy az milyen volt, amikor régen, jó régen, talán még a kilencvenes években valami házibulin Szűcs a tévében éneklő Charlie-t mímelve (utazáááás az ismeretleeeenbeee), felnyögött: utazás a kegyetlenbe, és ez – időnként kiegészülve annyival, hogy „nagy nemzeti költőnk, Homár István verse” – évtizeden át bujkáljon, jöjjön elő néha kocsmában, turnébuszban vagy öltözőben, aztán egyszer csak dalszöveg legyen belőle. Meg amikor Gyuszi bácsi menetrendszerűen beütötte a díszítést a Valami refrénje előtt, én meg automatikusan vittem neki a feles Becherovkát azonnal a színpadra cserébe, mert az a tá—tá-tá igenis a világ legjobb dobbreakje, mindenki más mehet gyufáért, még a Machine Head Davidianje is. És ahogy a Szigeten csokipudinggal elkevert alapozóval kikenve, tányérsapkában játszottam néger sofőrt és vittem be egy szakadt Mercedes limuzinnal a zenekart egészen a Wanted sátor bejáratáig – igaz, épp nem Heveny-, hanem Túlvilág-koncert volt, de az is HS7-szerelemgyerek végső soron. Meg hogy Norbert, a gitártechnikus rosszul hangolta be az egyik gitárt valamelyik koncerten, a zenekarnak viszont annyira megtetszett a tévedésből előhívott disszonancia, hogy szám lett belőle (Kereplő). És tényleg, az is micsoda történet, amikor Dadan, a menendzser… Mindegy, hagyjuk is. Lenne mit mesélni, bőven, de minek?
Fotók: Sarkadi Bálint/Jépciture
Nincs itt semmi látnivaló, oszoljanak, kérem! Pontosabban szusszanjanak csak végre kicsit. Jót fog tenni, sok az a húsz évnyi mókuskerék, mindig ugyanaz a régi nóta, lemez, koncert, fesztivál, berúgás, józanodás, újság, cigi, telefon, kávézunk a teraszon. És pár év múlva – úgy kettő-három épp jó lesz – tessék felvenni a fonalat, meglépni azt az utolsó, hiányzó lépcsőfokot és elfoglalni a megérdemelt helyet a Kispál és a Quimby mellett a legelsők között. Vagy ha mégsem, hát annyi baj legyen. Szűcs Krisztián most már így is, úgy is gimnáziumi tananyag lesz, akárki meglássa. Az a kis idő addig meg csak eltelik majd valahogy.
