Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jövőre lesz 10 éves az a film, aminek a főszereplője maga a technó. A Berlin Calling még azokkal is megszerettette az elektronikus zenét, akik nem voltak rajongói. Persze ez a mozi sokkal több annál, mint Paul Kalkbrenner és a drogban úszó szórakozóhelyek villódzói fényei, hiszen a mai napig hiteles sztori ez egy zenész alkotói válságáról, ami összességében olyan, mint egy diszkós Trainspotting.
A Berlin Calling típusát kicsit nehéz behatárolni, hiszen egyrészről drogfilm, de nem akar szájbarágósan kioktatni annak kockázatáról, viszont menőnek sem tünteti azt fel. Másrészt valahol dokumentumfilm, hiszen egy olyan album születéséről szól, aminek a számai a filmhez lettek írva, de utána irgalmatlan sikeresek voltak (a Sky and Sand például 129 hétig szerepelt a német lejátszási listákon, rekordot döntve ezzel), de mégsem egészen doku, hiszen megrendezett. Zenés filmnek még talán mondható, de a zene itt kifejezetten technó és bár végig jelen van, annál sokkal többről szól. Ami biztos, hogy egy generációs film a Berlin Calling, ami még ma is borzasztóan aktuális. A fiatalok, az alkotók, akik önként dobják el maguktól a szeretetet, lépnek ki a családból, törnek nagyra, pörgetik be magukat, aminek a vége mindig az lesz, hogy egy zsibbadós afterben találják magukat, ahol már múlik a kábítószer hatása és minden kezdődhet elölről. Persze a film nem moralizál ennyire durván, itt nem a brit Skins-es kétségbeesve menőzést kell elképzelni, de a téma rohadt trendi, amire a film még rá is erősít. Rengeteg szex, orgiák, pumpálás az első sorban, bulik hajnalig, adidas melegítők, hajnali afterek, varázslatos minimál, pár csík kokain, egy két eki és társai, majd blackout, kábult ébredés, végül kezdődhet az ismétlés; és ami a vicc az egészben, hogy ez nem kamaszos szemszögből van bemutatva, hanem olyan felnőttekéből, akiknek ez a választott, kialakult életvitelük és a munkájuk velejárója.
A történet főszereplője Ickarus (Paul Kalkbrenner), a nemzetközi DJ, aki tömegeket szórakoztat éjjelenként, majd az egyik buliban olyan drogot kapkod be, amitől a rehabon találja magát. A családjában nem nagyon leli a helyét, a csajának (Rita Lengyel) kezd elege lenni belőle és az új album is késik, mert a főszereplő alkotói válságban van. A klinikán való élete többször is erősen megidézi Milos Forman Száll a Kakukk fészkére filmjét, de a mai világ díszleteivel. Ickarus persze nem lesz valami magasztos figura a körülmények miatt, hiszen alapvetően egy nárcisztikus és szemtelen pöcs, aki nem törődik másokkal és a pokla pont az lesz, hogy magával sem. Viszont az alkotói válsága miatt mégis emberi lesz és drukkolsz neki, hogy rendbe hozza az életét. Ezt azzal éri el, hogy végig érzed, hogy nem valami önjelölt álművészről van szó, hanem egy valóban tehetséges zenészről. Közben baromi jó párhuzamokkal van tele a film, kezdve a névből kikövetkeztethető Ikarus történetére, aki ugye túl közel ment a naphoz és megégette a szárnyait, ami végzetes volt. Ezzel nem azt akarja mondani a film, hogy nem lehetünk magasan, de meg kell tanulni repülni, okosan kell megválasztania a módját. A drogoktól persze lehet szárnyalni, de vannak más kábítószerek is. Ickarus persze rájön, hogy az övé a zene és ezt körülötte is felismerik. Ehhez azonban hit kell, amelynek fogalmát itt az apja testesíti meg, hiszen ő lelkész. Elsőre mélyen távol állónak tűnik az apja és fia élete, de például a fater karaktere sem lett szélsőséges és pontosan emiatt engedi látni azt, hogy amíg ő prédikál és Bach-ot játszik az orgonán, addig fia drogozik és technót csinál. Nyilván könnyű lenne ítélkezni, hogy melyik kellékek a társadalom számára elfogadottabbak, de amire célozni akar a film, hogy érzésben a kettő között nem nagyon van különbség, csupán stílusban.
Hannes Stöhr rendező Berlin Callingja ezen kívül a humortól sem ijed meg, amit jó arányban adagol, főleg ami az iróniát illeti. Ráadásul a film képei, színei, a vágás és a színészek (köztük a magyar származású Rita Lengyellel és a való életben is DJ Paul Kalkbrennerrel) megtöltik minőséggel minden szempontból ezt a mozit. A zene meg egyszerűen zseniális volt és még az elektronikus zenét nem kedvelő emberek is simán együtt tudtak pulzálni vele.
A Berlin Calling óta talán a Victoria volt az a német film, amit nagyon tudtunk szeretni és súrolta az elektronikus partik világát, de az biztos, hogy ez az alkotás a mai napig borzasztóan aktuális és azóta rengetegen akarják kipróbálni, hogy milyen is lehet egy igazi berlini technó-buli.
