Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ó, hát a Queens of the Stone Age új albuma Lady Gaga producerével készült? És mégis ez kit érdekel?! Jobb, ha tudod barátocskám, hogy egy-egy nagynevű producer általában plusz márkajelzés a borítón, és ha egy kiadó mást nem tud elmondani az adott anyagról, csak azt, hogy kivel, melyik stúdióban készült, akkor teljesen biztos lehetsz abban, hogy valami igazán hitványat hallgatsz. Szerencsére a Villains anyagával kapcsolatban ez egyáltalán nem igaz.
Sosem voltam megveszekedett rajongó, ugyanakkor Josh Homme és zenekara mindig is szimpatikus volt számomra, már csak azért is, mert jó ideig megengedték maguknak azt a szabadságot, hogy lemezeik egyfajta projekt jelleggel készüljenek, és mondjuk az játsszon rajta, aki épp ott van a stúdió környékén. Így aztán az albumaik is folyamatosan változó képet mutatnak, kitűnő alapot adva arra, hogy visszasírjuk az előző felállások egyik vagy másik tagját, hiszen csak vele volt jó. Ez mára annyiban változott, hogy az utóbbi tíz évben állandósult egy stabil felállás, az alkotóközösség jellegű hozzáállás viszont továbbra is megmaradt. Persze már a Kyuss sem volt egy átlagos zenekar annak idején, de mondjon bárki bármit, a Queens Of The Stone Age valahol még mindig ugyanarról szól, mint Homme eredeti csapata, csak le kell hámozni róla a széttorzított porszívógitárokat, meg hozzáadni azt a huszoniksz évnyi zenei és élettapasztalatot, ami azóta érte hősünket és aktuális társait. Végül is nem lehet egy életen át beszívott generátorpartikat csinálni a sivatagban, ahogy senki sem marad huszonhét, kivéve azt, aki nem éli túl.
Ennek megfelelően az új album sem olyan, mint az ezt megelőző ...Like Clockwork, de nem minden lemezt írnak arról, hogy valaki épp maga mögött hagyja élete aktuális mélypontját. Aki ezen túl tud lépni, az kap egy elődjénél jóval lelazultabb, helyenként kifejezetten jókedvű dalokat tartalmazó, ötletes hangszerelésű rocklemezt, ahol ismét erőteljes a billentyűs hangszerek, analóg szintik jelenléte. Troy Van Leuwennel és Dean Fertitával együtt van három gitáron és billentyűn is játszó személy a zenekarban, nincs mit csodálkozni ezen, ugyanakkor több dalban felbukkannak kifejezetten érdekes hangzású, mégsem tolakodó vonós szólamok a The Section Quartet nevű vonósnégyes előadásában, melyek még inkább megdobják az önmagukban is kiválóan megírt dalokat.
A magam részéről mindenkinek azt javaslom, hogy merüljön el bátran a világosabb árnyalatai ellenére változatos hangulatokat kínáló anyagban, hiszen rengeteg felfedezésre váró részletet rejt magában, kezdve attól, hogy már a Feet Don't Fail Me indításánál szélesen elvigyorodhat bárki, aki hozzám hasonlóan gyűlöli a szájbarágós, refrénfetisiszta popdalokat. A Queens Of The Stone Age meg meri tenni, hogy majd' két percig nyújt egy intrót úgy, hogy az tökéletesen illeszkedjen a dalhoz, és eszedbe se jusson beletekerni. A nyitódal egy pofonegyszerű, de ötletes riffel már megadja az alaphangulatot, hogy aztán a szólórésznél egy kis időre teljesen más irányba vigyék a játékot. Dalszerzés haladóknak. Jutott néhány, már-már táncolható rock n' roll is a lemezre, mint a másodikként érkező The Way You Used to Do, a Head Like a Haunted House, vagy a The Evil Has Landed, de még ezekbe is bele tudnak kavarni egy-egy jól sikerült felelgetős gitártémával, poliritmiával. A Villains két csúcspontja mégis a Fortress, melynek hangulatát bárki átérezheti, aki bámult már felkelő napba aznaposan, illetve a lemezt melankolikusan záró Villains of Circumstance, melynek szerkezete, és különösen befejezése egyenesen mesteri, szép példája annak, amikor az ember elsőre csak pislog, honnan indult, és hová jutott a dal.
A legszebb az, hogy rájuk is jellemző, ami stílusoktól függetlenül minden igazán jó zenekar sajátja: a szerteágazó zenei hatásokat úgy tudják magukévá tenni, hogy általában tetten sem érhetők az ihletők. Pedig ezen a lemezen is van minden, mint a Palm Desert-i búcsúban. Az egyik másodpercben surfrock hangulat, máshol Led Zeppelin, netán Dead Kennedys, meg persze ZZ Top, ha valakinek az utóbbiaktól beugrott az El Loco lemez a szintis kísérleteivel, máris jó nyomon jár. Mégis mindig sikerül nekik ezeket egy csakis rájuk jellemző köntösben tálalni, ahogy most is.
Lehet, hogy a Queens Of The Stone Age sohasem fog még egy olyan körülrajongott albumot írni, mint a Songs for the Deaf, viszont ha egy darabig még mondjuk három-négy évente előjönnek egy ilyen, nem különösebben világrengető, de vitathatatlanul magas színvonalú lemezzel, addig nem kell temetni a rockzenét. 4/5
