Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Budapest
A hidegrekord ugyan nem dőlt meg, a város ennek ellenére jégbe fagyott, mozdulatlan. Szombat éjjel teljesen kihalt volt a kedvenc belvárosi kocsmám, a Gödörben még egy egész hétig nincs program. Utálom, hogy minden újév álmosan indul, nyalogatja sebeit a kedves köz - ilyenkor nem marad más, takaróba bugyolálva várom az ébredést, és közben visszasírom az ünnepeket. Színes egyveleggel zártam az évet, van bőven összekaparnivaló emlékfoszlány: IndieKarácsony, Superbutt és társai Budapesten a PeCsában, aztán búcsúzóul tarisznyásrock turné Pécsett: 30y és Kispál.
27-én az utolsó mézessütés és baráti koccintássorozat után nagy nehezen leszállingóztam a Trafóba az indie-brigád kötelező össznépi megmozdulására. Bár ne tettem volna, nehezen dolgoztam fel az élményt. Azzal összevetve, hogy a kamaszhad támadása pont ugyanannyira várható volt, mint az, hogy hét, jobb napokon se vérprofi fellépő zsúfolt minikoncert-sorozatát nehéz lesz elviselni - megérdemeltem a sorsom. Tettestársammal nagyjából időben bukkanunk fel, a ruhatár előtt már ekkor komoly sor kígyózik, a fél társaságnak el akarom kérni az ellenőrzőjét: rossz kezdet. A kabáteltakarítás és pecsétszerzés (beugró 600) után lemerészkedünk a színpad környékére, a mosdók előtt közelharc zajlik, odabent pedig épp a Ghouls küzd a percek-alatt-behangolás csodájával. A lökdösődésből és irdatlan tumultusból menekülni nem lehet, falnak simulva várjuk a megváltást, vagy azt, hogy kis késéssel megérkezzen a humorérzékünk. Egyik sem jön, KristófNorbi viszont érkezik a közönség elé: gyanús, hogy a technika vele is kicseszett, nem hinném, hogy hallja magát. Azzal viszont bizonyára tisztában van, hogy az It's a Wonderful World valójában egy viszonylag fájdalommentes darab, és ennek megfelelően eleddig még senki sem zuhant kataton depresszióba a hallatán - a maga módján tehát korszakalkotó, ami történik. Két számot játszik mindössze, ezután felfelé sodor minket a rajzás, szerencsére egészen a friss levegőig. A Trafó ajtaja előtt újabb tömegek várják a bejutást, bentről nézzük a küzdelmüket, és közben élvezzük, hogy az intimszféránk mintegy létezik. Körülöttünk mindenfelé nyomorult tekintetű idősebbek, az egyik szervező szüntelenül az "alkohol, alkohol" mantrát mormolja az orra alá kétségbeesetten. Mindennek ellenére még egyszer, utoljára alászállunk, ahol egy asztalkába kapaszkodva örülhetünk együtt a fiatalsággal a Jinglebell Rockot kínáló PanicRadionak és az őket követő (a körülményekhez képest meglepően élvezhető) Hangmásnak. Lendületben nincs hiány, komolyan úgy érzem, hogy az egész betonba ágyazott földalatti helyiség fel-alá ugrál, és ezt sikoltásszerű hangok kísérik. Aki az élőzene befejeződésétől enyhülést várt (én), az csalódik, a tánctéren szardíniatenger, a pultnál pokol. Ezen a ponton emeljük magasba a fehér zászlót, taxirendelés, nem nézünk hátra.
A következő napot gyakorlatilag azzal töltöm, hogy röhögök magamon, amiért előző éjjel ott voltam, ahol, aztán hét körül összegyűjtöm a maradék lelkesedésem, és útnak indulok a Petőfi Csarnokba magamba szívni a keményebb műfajt is. Élénken élő emlékeim (és az előző heti Quimby) alapján nem kicsit tartok a népsűrűségtől és az élet-halálharctól: tévedek. A csarnok előtt szelíd és átlagos létszámú sor vár, a benne állók összetétele érdekes és egyben megnyugtató is: hosszú rasztákat és műanyagflakonos bort dédelgető fiatalemberek mellett szoknyás hölgy várakozik magassarkúban, a kisszámú szédültebb tini kíváncsi arcú nagykabátos harmincasok körül futkos. Szeretem a sokféleséget, azt, amikor inhomogén az engem körülvevő sereglet - ez arra enged következtetni, hogy a zene a lényeg, és nem a jelmezed, elmarad a szerepjáték, semmi sem kötelező és bárhol lehetsz otthon. Mire beérünk, már javában zajlik a buli, a ruhatárazás végére a Shell Beachről le is maradunk teljesen - kár. Kezd a Mangod, elektronikán élő tettestársnőmmel félénken csücsülünk az emelvényen a terem hátában. Szívószálat forgatok az ujjaim között, a kis ipodon lágyabb muzsikát rejtegetek, mellettem a leányzón rózsaszín a napszemüveg: hát ez az egész pont két percig van eszemben, aztán eléri a tudatomat az idegen zúzás, a gondolataim közé kiabálnak, és nem figyelek többet semmire. Van valami olyan elemi dolog ebben a zenében, ami egyfelől ijesztő, másrészt viszont elragadó. Nem ébreszt kötelező kínlódást, felemelni sem akar, nincs filozófia, nincs bonyodalom, csak úgy simán emberszag van, izzadás meg feromon. Nekem kellemetlen, de az est mondata kétségtelenül ez volt: "te, észrevetted, hogy ezeknek a pasiknak a színpadon van kiterjedésük?" Azt hiszem, túl sok időt töltök emok között. A koncert után sokadmagunkkal kis cirkulálást-fejszellőztetést rendezünk, szükségünk is van rá, aztán újra elfoglaljuk a megfigyelőállást, amikor kezd a Superbutt. Kifutó épült közben a színpadhoz, körülötte és rajta is mindenfelé testek verődnek össze- és aztán szerteszéjjel - sötétség van, amit villódzó fények és egy hatalmas kivetítő tör meg, és hirtelen megint jön az a nagyon erős és nagyon természetes. Biztos vagyok benne, hogy a koponyámon belül szól a dob, lehet, hogy pillanatokon belül én is ordítani fogok - tetteslánykával ülünk, bámulunk ki a fejünkből, miközben szép halkan felszabadulunk. A közönség sosem fárad el, ez egészen biztos: az élővíz ilyen még, kavarog és hullámzik, felfröcsköl egészen az énekes lába elé, aztán nagy csobbanással visszaköveteli magába a cseppeket. A koncert végén tízesével tombolnak a végtagok a tömegben és afölött is, százkarú szörnyeteg sziluettje takarja a zenekar utolsó meghajlását. Az este az Az Isten Háta Mögöttel zárul, kicsit sietünk, így aztán csak félig hallom őket, ahhoz pont eléggé, hogy nyomatékosítsák: amiért érdemes, az a húrokban lakik, billentyűkben, egy kiáltásban, sötétben és világosban.
(A kép nem a helyszíneken készült.)
