Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Franz Ferdinand – Tonight: Franz Ferdinand
(2009 Domino Records/Neon Music)
2005 óta változott a világ. Vesztettek népszerűségükből az akkor épp nagyon futó bandák, van aki ezt simán szar lemezzel egészítette ki (Kaiser Chiefs), szerencsésebb esetben előszedték a korábban nem mutogatott kreatív vénájukat (Bloc Party), vagy csak egyszerűen csinálták azt, amit korábban is, viselve az érdektelenné válás súlyos következményeit (Maximo Park). Egy dolgot azonban lehetett sejteni: az új Franz Ferdinand, ha egyszer megjelenik, jó lesz.
Hogy miért pont ők azok, akikről már a második lemez után eldőlt, hogy nem fognak kipukkadni, nem megfejthető. Lehet az alázat, amivel hozzáláttak a zenekészítéshez, de indokként szolgálhat, hogy minden egyes daluk patikamérleggel lett megírva, egy másodpercnyi felesleges pózolás, vagy túl sokszor ismételt refrének nélkül.
A Tonight: Franz Ferdinand című lemezről tehát már csak az volt a kérdés, hogy mennyire lesz jó. A válaszlehetőségek között ott volt, hogy simán írnak egy albumot pár fasza dallal, amikre ismét évekig fog táncolni a világ erre kapható része, mindemellett vesztenek fontosságukból, és végleg átadják a stafétabotot a Vampire Weekendnek és társainak, vagy kilépnek addigi biztonságos korlátaik közül, és ismét ők lesznek „A Gitárpop Zenekar”. Az elvárásokat csak fokozták a korai nyilatkozatok (mocskos pop lesz majd a lemezen – hát ez mi bazmeg?), illetve a már rég hallható Ulysses, ami ugyan bepillantást engedett a Tonight... világába, de csak annyira, hogy még kíváncsibbak legyünk a teljes anyagra.
És akkor a válasz: maradtak ők a Franz Ferdinand, úgy, ahogy az 2009-ben elképzelhető. Ami nem változott: klipet most is könnyű lesz választani, hiszen a 12 dalból 11 fennakadás nélkül sláger lehet, a maradék egy a Lucid Dreams, ami 7 perces, ezért abból nem. Ugyanúgy függőséget okoz, mint két elődje, és nagyjából ugyanazokat a zenekarokat is idézi meg: Talking Heads, The Beatles, meg persze a velük kapcsolatban kötelezően említendő Josef K. Ami változott, sokkal izgalmasabb: talán Dan Carey producernek köszönhetően (aki olyan nevekkel is dolgozott korábban, mint a Hot Chip, vagy a CSS) belekerült sok-sok elektronika a lemezbe. Nem kell megijedni, nem a Klaxons kistesóját faragta Ferencékből, csak annyi van benne felhasználva, amennyit a MGMT óta minden zenekar ismét megkíván. A korai ígéretekhez hűen valóban lassabb lett a Franz Ferdinand zenéje, sokkal több a tradicionális disco ütem, ami garancia rá, hogy a mixelni vágyók egyik kedvenc csemegéje lesz ez a dalcsokor. Na meg itt van a már említett Lucid Dreams, ami Kapranosék eddigi fennállásának leghosszabb dala, de szerencsénkre nem valami vad epikus építkezésről van szó, egyszerűen a szokásosnál már a kezdetektől elektronikusabb hangvételű sláger után betoltak pár perc masszív gépzenét – ez mellesleg kicsit felturbózva akár a Justice-nak is büszkeségévé válna. A végén még szerepel két nyugodtabb hangvételű dal (Dream Again, Katherine Kiss Me), és le is zárul a 42 perc.
Megérte ennyit dolgozni vele? Meg. Megérte rá ennyit várni? Meg. A Franz Ferdinand ismét aktuális, át-átmerészkedve határain. Nem nagyon, csak annyira, hogy egy rossz szavam se lehessen rá.
