Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Erik Sumo Band @ Trafóban 2009.01.21.
A Trafó amolyan Tövisházi Ambrus fesztivált csinált az elmúlt hétvégén, lévén, hogy az Erik Sumo Band főhősünk szívügye, míg Péterfy Bori alá dalszerzőként, és zenészként is bedolgozik. A tíz éve működő kultúrház talán szándékosan, de összehozta a két zenekart két, egymást követő napra. Az ötlet nem volt elvetélt; a Sumo pénteken megtöltötte a nagytermet, és Péterfy Bori sikere is borítékolható volt. A Lángoló Gitárok mindkét helyen képviseltette magát. Ma nézzük a pénteket.
KRSA (PASO-énekes) munka (vagy legyen inkább zene-)mániás, legalább három zenekara működik párhuzamosan. Az estén fellépő reggae-formáció talán a legkevésbé fajsúlyos közülük. A produkció kissé lendülettelen, erőtlen, valahogy nem jött át a jamaikai tűz, amire egyértelmű bizonyíték, hogy a közönség is ülve nézte végig a programot. Az Erik Sumóra készültek ők szépen, visszafogottan.
A puhán, kissé mélyek nélkül kezdő főzenekar aztán meg is dolgoztatott mindenkit. A hangzás később helyre állt, bántó hangerő nélkül szóltak, a (dupla)szólóénekre kihegyezve az előadást. A stíluselhelyezést kikínlódhatjuk magunkból, és a nu-jazz lehetne a még elfogadható szó rá, de az Erik Sumo Band nagyon sokfelé barangol - „szürreális pop”, mondja Tövisházi Ambrus. A zenekar alapító elkövette azt a hibát, hogy világszínvonalú zenészeket gyűjtött maga mellé, akik szinte szívfájdítóan dominánsak egy ilyen koncerten. Még csak nem is a gitáron visszafogottan, de határozottan, érzéssel pengető Mészaros Ádám, vagy a finoman, játékosan doboló Farkas Zoltán, vagy a koncert igazi rocknroll arcának számító Drapos Gergely, aki hétköznapi külsejét meghazudtolóan mozgott, terpeszállásban állt, vagy mászkált, nyaktörően bólogatott, egyszerűen transzba esett a zenétől. Ő is el tudta volna adni a műsort, de a két fronthölgy, Kiss Erzsi és Harcsa Veronika legyőzhetetlennek bizonyult. Mint féktelen anya, és zabolátlan lánya, úgy pörögték végig a koncertet, és határtalannak tűnő hangskálán énekeltek. A tömeg nagy százaléka egészen biztosan velük foglalkozott, hiszen a szemet nehezen lehet levenni róluk. Hangjuk olyannyira markáns, hogy Tövisházi feleslegesen is próbálkozik szólóének részekkel, nem kontraszt lesz a férfihang, hanem megbicsaklik a színvonal, pedig ő egy, csak erre az alkalomra összetrombitált, hat tagú kórussal énekelt együtt, akiket csak Búgócsigáknak hívtak, és több számban is a színpadra hívtak.
A koncert szinte követhetetlenül, csapongóan hullámzott, a zenekar sokat épített a számok közötti különbségekre, akár a legvidámabb táncból is képesek voltak visszazuhanni a lehető legmélyebb, triphopszerű szomorkodásba, és aztán vissza. Szerencsére ez inkább élményszerű hatást keltett, mintsem riasztóan hatott, de azért akadt olyan pillanat, amikor pengeélen táncoltak.
A két énekes hölgy miatt egy Erik Sumo Band koncertet pironkodás nélkül lehet mutogatni hazánkba tévedt külföldieknek, és a zene is van annyira érdekes és szokatlan, hogy ne megint azon szipogjunk nekik, hogy mi annyira- de annyira le vagyunk maradva hozzájuk képest. Talán még egy kisebb rend kéne a csapongásban, mert a szürrealitás így csak kényszerítve jön át, de nem valószínű, hogy a zenekar véletlenül tér le az egyenes vonalról, így mint közönség, ezt inkább elfogadjuk, a művészi szabadság nevében.
