Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Superbutt – You and Your Revolution
(2008 Edge Records)
A You and Your Revolution a Superbutt negyedik nagylemeze. A zenekar magyar viszonyok között sikeres zenekarnak számít, legalábbis sikeresen mondta el adott állapotában, hogy éppen hol tart, és sikeresen írt olyan számokat, amiket szégyenkezés nélkül lehet külföldön is mutogatni, hogy „igen, ez egy magyar zenekar”, és ehhez nem kell zeneipari elemezgetés. Minden anyagon volt legalább egy értékes dal, az utolsó kettőn pedig ennél több is. Ha valamit rá is lehet fogni a Superbuttra, akkor az talán a vidámnak álcázott felületesség, a mulatásra irányított hangvétel. Nem buta szövegekről van szó, hanem arról, hogy maga a zene nem mutatott több réteget, emiatt alkalmanként komolytalanná vált, miközben a zenekar már családos embereket is magáénak tudhat (igen, ez korkérdés).
A negyedik lemez ezen túllép, és az első komolyabb változást is hozza a zenekar életébe. A Superbutt olyan oldala mutatkozik most meg, amit legfeljebb sejteni lehetett a koncertek alapján. Az iróniáról van szó, ami nem csak a szövegekben, hanem a zenében is előjön. Hetvenes-nyolcvanas évek metálzenéi (pl.: Trouble, Iron Maiden) kifordítva, ezekről beszélek. Mert a zenekar elismeri, hogy honnan nőttek ők ki, de tudják, hogy azt már nem lehet eljátszani ugyanúgy, hanem inkább kicsit megcsipkedve a hangulatot. Ebből jól jönnek ki, a Mother’s Day és a Blisters sava-borsát ez adja, ettől lesz több szimpla ugrabugra metálnál.
Az album jól szól, a Superbutt-tól szokatlan arányokkal is talán (feljebb hangolt gitár, karakteresebb dob, hátrébb vett basszusgitár), sokkal több a finomság, az említett több réteg, amiket lehet később felfedezni. Nem nagy dolgokról van szó, nem kell „opeth-i” mélységeket elképzelni, csak itt-ott elhelyezett, harmóniát, dallamot. Vörös András is eddigi legjobb formáját hozza énekötletek terén – öt oktávban, váltva sikoltozni nem fog, attól ne féljen senki.
Nagy divat siránkozni, hogy nem születnek értékes lemezek Magyarországon, és hogy mennyire le vagyunk maradva a zeneipartól. Az van, hogy nem nagy szégyen lemaradni egy vergődő iparágtól. Ha valaki szerint Magyarországon nem születnek karakteres lemezek, akkor nyugodtan lehet mondani, hogy külföldön is évente csak egy kézen megszámolható. Évek óta nincs semmi, ami a tökénél ragadja meg az embert, és felkavarja. Csak tinizene-hullámokat látunk felcsapódni és elhalni, komoly ügyekben nem történik semmi. Az egyik ilyen hullámnak minősülhetett a numetal is, ami szokatlanul rövid volt, pár zenekart termelt ki, azok el is haltak, még a Korn is hamarosan egy emberre fogyatkozik. Világos, a numetal hullámnak vége van.
A Superbutt akkor alakult, amikor még nem volt vége, és az is igaz, hogy szigorúan véve ők is ebbe a körbe tartoznak, ezt ők sem titkolták, ahogy a hatásokat sem, mivel nem is lehetett. Mégsem kell azt gondolni, hogy a Superbutt célja az volt, hogy ezt a hullámot meglovagolva, beússzon a nemzetközi zeneiparba. Ahhoz tapasztaltabb, a piacot ismerő, sőt abban dolgozó emberekről van szó, hogy elhiggyék, a numetal-hullám sokáig fog tartani. Ők láthatóan zenélni akartak. Talán naivitás ezt gondolni, de a budapesti koncertjeire maximum ezer főt összetoborzó zenekar tényleg élvezi, amit csinál, még ilyen körülmények között is.
A zenei újságírók gyakran esnek abba a hibába, hogy a zene adott állapotához mérik az adott lemezt, ami tulajdonképpen saját munkájuk védelmében történik (miszerint a trendeket ők határozzák meg). Arról lenne érdemesebb inkább beszélni, hogy a Superbutt albuma klasszikus, és időtálló-e. Nem az, de ettől még egyáltalán nem rossz.
