Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Bedlam @ Diesel 2009.03.20.
Amikor 1996-ban megállt a The Bedlam (kamaszéveim kedvenc magyar zenekara), sajnáltam a dolgot, de amennyire beleláttam a zenekar működésébe, egyáltalán nem lepődtem meg. A csapat tagjai teljesen magukra maradva küzdöttek fővárosi létben és úgy profi szinten zenélni nem lehetett. Bíztam benne, hogy lesz folytatás, de semmiképpen sem olyan körülmények között, ahogy a '95/’96 körül működött a dolog.
Az utolsó, szigetes koncert óta eltelt 13 év és kisebb fajta újjáalakulási láz lett úrrá a világon, ami nem kerülte el a magyar bandákat sem. A magyar thrash hullámból a Beyond újra aktív (bár talán az ő működésük volt a legfolytonosabb), a Slogannak már volt egy bulija, és a Bedlam is megérkezett. (Már csak a Barbed Wire és az Undertaking hiányzik, bár ezekre úgy vélem még sokat kell várni.) Féltem, hogy túl nagy falat lesz a Diesel, de aztán végül egészségesen megtelt a hely, bár nem tinikkel. Igazi öregfiúk (és lányok) találkozója volt. A 20 év körüli korosztály túl nagy számban nem képviseltette magát, ellenben a 30-as pocakos, kopaszodó vagy éppen még hosszú hajjal bíróval.
Puli (ős-Bedlam-fan, léggitárhős, rock túlélő) konferálta be a bulit, amely aztán igazságot szolgáltatott az egész Bedlam-életműnek. Adva volt a zeneileg, technikailag tökéletesen felkészült banda, illetve több száz elkötelezett, akiknek nagyon sokat jelent(ett) a zenekar az életében. Az Afterpain Of A Dyin’ Life-fal kezdtek, ami már az Inside Ash-korszakban klasszikus lett és egyből a tetőfokára hágott a hangulat. Ahol álltam (Cicó előtt, harmadik sor) tök jól szólt minden, úgyhogy gyorsan beindultam, de mások sem a padlót nézegették. Még a hangfalak elől hallatszott, hogy rengetegen éneklik a nem könnyen megjegyezhető szövegeket Fodival. A banda a kezdeti feszülés után is hamar folyamatos vigyorgásba váltott. Ugyanilyen kitörő örömöt és tiszta érzést az újjáalakulós Death Angel-bulikon éreztem utoljára és az is mindent elmond a koncertről, hogy évek óta most van először több napos nyakizomlázam). Négy korai demós nóta közül a Face Of Distress került elő legelőször, iszonyatosan hasítva, tömeges libabőrözést kiváltva. Aztán később a First Struggles, amely anno a kedvenc dalom volt tőlük. Érdekes módon ez kevésbé sütött. Az Accurate Contradictions viszont újra nagyon harapott. Azt vettem észre, hogy a nagyon gyors, thrash témák annyira nem működtek. Valahogy a középtempós, málházósabb témákra jobban tudott rá tudott „ülni” a Bedlam. A Dreamland In Misery szélvész témáival sem voltam teljesen kibékülve, viszont a dal maga mégis jobban összeállt, mint a Struggles. Viszont az annak idején erősen alulértékelt Inside Ash album számai (kettő és fél kivételével mind elhangzott) irtózatosan nagyot ütöttek. Sokáig kissé idegenül tekintettem a lemezre és a demós korszakot istenítettem, aztán szépen lassan beért az Ash és a koncert is alátámasztotta, hogy hatalmas nóta a Forsaken Skies (előtte Fodi lőtt némi Hammeres cinizmust) vagy a Mother Infinity (libabőr 2. – ennél többet nem érdemes mondani róla). A My Screamin' Eyes is fenomenális volt, a Not Yet Time meg stílusosan zárta le az estét, üzenve, hogy még jócskán van lehetőség bepótolni az eddig tartalékolt rajongást a zenekar felé az idei koncerteken, pölö a Tankcsapda előtt.
A zenekar pedig rendesen odatette magát. Cicón nem különösebben csodálkoztam, hiszen briliáns gitárosnak tartom a mai napig, az első négy-öt dalban szinte csak az ő gitározását figyeltem. Viszont Fodi kifejezetten jól énekelt, és sokat mozgott, bár csak a végére szabadult fel igazán és hitte el, hogy mennyire őszinte ez az egész dolog. Javítsatok ki, hogy rosszul emlékszem, de Újvári Petya régen nem tudta ennyire gyilkosan dobolni a dalokat, ahogy most tette. Biztos sokat számított, hogy közben folyamatosan aktív zenész maradt, de az ő teljesítményén rendesen ledöbbentem. Judy is tökéletesen gitározott, pedig ha jól tudom az ő kezében sokáig nem volt hangszer – tisztelet! A beugrós bőgős, Neck Levi is kiválóan teljesítette a feladatot. Végre lett „alja” a Bedlamnak, ráadásul végig mosolyogva közvetítette az energiát.
Elhangzott több új szerzemény is, amelyek eléggé eltérnek a régi vonaltól, inkább Nomad-számok, angolul. A Judyval írt tök friss nóta viszont már inkább hajlott az Inside Ash felé. Remélem, hogy a többi most készülő dallal is sikerül megtalálni a középutat és adni valamit a régi rajongóknak, anélkül, hogy önmagukat kellene megerőszakolni.
A közel másfél órás műsorral történelmet írt a Bedlam és újra megmutatta, hogy a magyar művészek a világ elitjéhez tartoznak. Megérte eddig várni. Ha újjáalakulást tervez egy zenekar, akkor csak így tegye.
