Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
My Dying Bride - For Lies I Sire
(2009 Peaceville Records)
Nem lehet könnyű egy teljes zenekari pályafutást végigszomorkodni. Újabb és újabb nyomasztó dallamokat kitalálni, századszor is másképp megfogalmazni költői szóvirágokban, hogy mennyire nyomorúságos az élet, igazán embert próbáló feladat. Persze hallgatni is az. Olyannyira, hogy jómagam ma már kizárólag a My Dying Bride esetében tudom mindezt tolerálni.
Itt van például az új album, amely ismét egy kis kanyar az amúgy nem túl girbegurba My Dying Bride-i úton. A majdnem csúf szeplő nélküli diszkográfiából a The Angel And The Dark Rivert és a Like Gods Of The Sunt tartom a legjobb lemezeiknek – a „majdnem” a legutolsó LP-nek szól, amely igencsak szürkére sikeredett, a kivétel pedig, ami erősíti a legjobbról szóló szabályt, a 34.788%... Complete, amely a legkevésbé My Dying Bride-os és legbátrabb albumuk, s nem mellékesen a kedvencem az angol zenekartól.
Azoknak, akik nagyjából hasonlóan gondolják, jó hír lehet, hogy a For Lies I Sire az Angel…-t és a Like Gods…-ot idézi leginkább. Azonban ami az előnye, az a hátránya is: ha azt mondja valaki, hogy ezek a dalok tizenöt éve készültek, simán elhiszem, márpedig ha egy együttes egyszer már kitágította amúgy szűkös határait a 34.788%-ig, igazán lehetne bevállalósabb is. Na de a visszakozás már rég megtörtént, kár keseregni.
A For Lies… annyiban visszakanyarodás a múlthoz, hogy ismét előtérbe került a hegedű, és persze megint a lehető leggyászosabb dallamokkal kíséri Aaron Stainthorpe végig tiszta – és természetesen végtelenül lehangoló, de szép – énekét. Illetve nem is végig tiszta az az ének, mert az A Chapter in Loathingban már majdhogynem károgás, sőt, ez a dal meglepő módon egy komoly blastbeattel nyit, és lendületével úgy egészében is picit kilóg az általános levertségből. Az Echoes from a Hollow Soulban a Black Sabbath Iron Manjét hallom vissza, s aki azt mondja, ennél mélyebbre is érdemes még hangolni gitárt, azzal nem érdemes szóba állni.
Új mesterműnek talán még a legelfogultabb rajongók sem nevezik majd, de nem rossz lemez ez – annál pedig feltétlenül jobb, mint amilyen borítót kapott, ugyanis régen láttam ilyen ocsmány és klisés grafikát. Azt hittem, az ilyesmi már legalább tíz éve kiment a divatból, de úgy tűnik, még a doom metal fő zászlóvivője is el meri sütni a „holló, temető, köd, földből előbújó véres kéz” témakör „félelmetes” ábrázolását. Ne is lássam többet.
A My Dying Bride ugyebár stílust teremtett. Legelső, 1992-es As The Flower Withers című lemeze megjelenése óta száz meg száz együttes bújt ki fekete köpönyegéből, és szabadította a világra éjnél is sötétebb gondolatait. Hogy erre mekkora szüksége volt a világnak, az lehet vita tárgya, az viszont semmiképpen sem, hogy bár az angolok immár lassan húsz éve szenvednek, még mindig az ő szenvedésükre érdemes a leginkább figyelni.
