Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Candlemass – Death Magic Doom
(2009 Nuclear Blast)
„A dalok a halhatatlanságról, a halálról, az elmebajról, vámpírokról, tengeri szörnyekről szólnak” – mondta a Candlemass új lemezéről a zenekar agya, Leif Edling basszusgitáros. If I Ever Die, Hammer of Doom, Dead Angel, My Funeral Dreams – ez néhány cím az albumról. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a Death Magic Doom a szinte az AC/DC és a Motörhead következetességével folyamatosan egy ösvényt taposó, idén már huszonöt esztendős Candlemass tizedik stúdiólemeze, tulajdonképpen be is lehetne fejezni az ismertetőt.
Hogy mégsem fejezzük be, annak egyrészt az az oka, hogy akkor túl rövid lenne, másrészt pedig egy név: Robert Lowe. Mert ugye addig tiszta sor, hogy ha a Candlemass kiad egy lemezt, akkor nem jókedvű surf popot kapunk, hanem komor doom metalt, amelynek egyébként az egyik stílusalapítója is a svéd zenekar (persze ha eltekintünk a Black Sabbath-tól, de ettől nem tudunk eltekinteni, lásd később). Márpedig mit lehetne még írni egy ezeregyedik doom metal lemezről? Még akkor is keveset, ha egyébként jó – mert azt rögvest tisztázhatjuk, hogy a Death Magic Doom (a továbbiakban: DMD) jó.
Igen ám, csakhogy itt van Robert Lowe, az énekes, aki még csak a második Candlemass-lemezen közreműködik, de már most olvastam-hallottam olyan véleményt, miszerint ő a legjobb, és neki köszönhetően a huszonöt éves pályafutás csúcslemeze a DMD. Ehhez illik tudni, hogy például az első Candlemass, az 1986-os Epicus Doomicus Metallicus a teljes metál műfaj egyik klasszikus albuma.
Bevallom őszintén, a Candlemass „igazi” énekese, Messiah Marcolin sosem volt szimpatikus, sem a kiállása (nem annyira lényeges), sem a hangja (ez már sokkal lényegesebb) miatt. Így aztán számomra akkor vált érdekessé a zenekar, amikor 2006-ban Messiah – immár másodszor – bejelentette, hogy elhagyja a Candlemasst, majd helyére a Solitude Aeturnus frontembere, Robert Lowe érkezett. A Solitude Aeturnusról e helyütt legyen elég annyi, hogy ugyanabban a stílusban mozog, mint a Candlemass, csak nem vált alapzenekarrá, holott pont egy énekesnyivel jobb együttesről beszélünk.
A várakozáshoz képest aztán pici csalódást okozott a 2007-es King Of The Grey Island, és mivel a közben megjelent Solitude Aeturnus-lemezzel, az Alone-nal sem stimmelt nálam valami, így különösebben nem remegtem az izgalomtól, hogy végre hallhatom az új Candlemasst. Jól meg is lepett az első dal (If I Ever Die), nemcsak azzal, hogy tetszik, hanem a lendületével is. Csak az nem mondja majd, hogy ez tiszta Black Sabbath, aki még az életében nem hallotta a Mob Rules és a Heaven And Hell nyitó számait, vagy mondjuk a Dehumanizerről a TV Crimesot.
Ezután viszont minden visszatér a rendes kerékvágásba. Érkeznek a lassabbnál is lassabban vánszorgó, néhol harangzúgással kísért, ízes gitárszólókkal és Black Sabbath ihlette riffekkel jócskán ellátott dalok, amelyek az ének által kapnak egy olyan dimenziót, amit mindig is hiányoltam a Candlemass lemezeiről. Lowe hangja szomorúan szárnyal, szinte külön hangszerként zenél, persze ha kell, rekeszt és kiabál, de még ekkor is dallamosan, úgy, ahogy, gyanítom, csak ő tud. Illetve talán még Ronnie James Dio tudott a fénykorában – és itt megint visszajutottunk a Black Sabbath-hoz. Ez talán kicsit igazságtalan egy olyan patinás zenekarral szemben, mint a Candlemass, de ha egyszer ez a helyzet…
Az If I Ever Die mellett szokatlannak mondható még az érdekes dallamvilágú Dead Angel is, ezeken kívül azonban nem szolgál egyéb „újdonsággal” a DMD. Hacsak nem tekintjük annak, hogy habár a hangulata jóval sötétebb az átlagnál, az emlékezetes dallamok és a himnikus ének miatt a zene eltolódott kicsit a tradicionális metál irányába. Erre meg azt mondom, hogy ha minden heavy metal lemez legalább ilyen minőséget képviselne, a rosszmájú kritikusok végleg lehúzhatnák a rolót.
