Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pécsi Egyetemi Napok 2009.04.25.
Kapásból az elején ferdítek, nekem a legkellemetlenebb - hisz valójában a Gödörnél már eddig is számtalan kellemes percet ajándékoztak nekem a szállítható szargyűjtők. Ami igaz: szombaton megesett az év első teljeskörű fesztiválélménye, a műanyagpohár-fűbenülés-sörpad-sátor viszont nem tűnt valami frappáns címnek. Lényeg, hogy Pécsi Egyetemi Napok, The Moog, Quimby, TescoDisco, és egyéb villanásszerű kulturális élmények következnek.
Én lennék a legboldogabb, ha négy este történéseit kellene összegeznem, sajnálatos logisztikai agónia okán viszont csak az utolsó, szombati napra sikerült lekocsikáznunk aktuális tettestársammal Délre. Tavaly egyáltalán nem bírtam odakeveredni, sorsüldözött, aki vagyok - így annak legalább örülhettem, hogy a korábban kétévente jelentkező PEN-t idén egyáltalán megrendezték. Koradélutáni érkezésünk után gyorsan lezavarjuk az üres koliszoba keresését, karszalagok beszerzését, valamint a társaság tévelygő tagjainak összekapkodását célzó alapköröket, hogy aztán hét körül bevonuljunk a Bőrgyár épületei közé. Beugró több, mint baráti (diákkal 1500), ruhatár van, ami kicsit szituáció-idegen, de feltehetően hasznos. Annyira szép egyébként, ahogy ilyenkor beindulnak az ember legfölöslegesebb reflexei. Előveszed a programfüzeted, és gondosan kitotózod, hánykor-hol-melyik-koncerten leszel (az egyetlen, ami halálbiztos, hogy soha, semmilyen esetben nem alakul így az estéd, mivel leragadsz egy tetszőleges fűcsomóban, tetszőleges idegenekkel és lemaradsz mindenről, amiről korábban azt képzelted, érdekel). Elhatározod, hogy "azt az ötezrest" csak biztonsági okokból vetted magadhoz, de egyértelmű, hogy nem nyúlsz hozzá (reggel aztán az utolsó ötforintosaiddal próbálsz ásványvizet kiimádkozni az obligát harcias tekintetű közértesből). Megbeszéled Bözsivel, Dzsimivel és Fecóval, akikkel hónapok óta nem találkoztál, hogy most végre összehozzátok azt a rég esedékes közös berúgást (másnap délután pedig bűntudatos arccal szemrevételezed mind a tizenhárom nem fogadott hívást). Világosban még minden más, persze. Például látszik, hogy milyen meglepően kisszámú vállalkozókedvű érkezett körénk a helyszínre: köztük viszont nagy arányban képviseltetik magukat a tógába burkolt rómaiak, sebhelyes műtősfiúk, illetve csuklyás flagellánsok, ami meglehetősen szórakoztató, bár talán kissé szokatlan. Művérben úszó helyi ismerőseink végül tisztázzák a rejtélyt, a jelmezesek az egyetemi vetélkedő résztvevői, csapatvideók és miegyéb is várhatók még azt est folyamán. Valahol ezen a ponton fedezzük fel az ébredező ipariműemlék-városka legkisebb bódéjában a kettőt fizet, hármat kap fröccsakciót, ettől kezdve aztán egyre kevésbé találom különösnek a mellettünk sétálgató kékarcú, fénykardos jedi-lányt - asszimilálódom talán. Alig szürkül, amikor a sörpadunkkal szomszédos sátorban felbődül hirtelen egy MR2 sláger, és a semmiből ott termő kamaszlány-csapatok között mi is beszivárgunk a beállást intézgető Moogra. Nem sok reményt látok arra, hogy a meglepően nagy pavilon megteljen, de ez csak a pesszimizmusom ékes példája: a harmadik szám tájékán már komolyan fogy az intimszférám. Az első sorok demográfiai összetétele a vártnak megfelelően homogén, hátrább viszont mindenféle nemű és korú érdeklődők-betévedők örülnek meg az ismerősebb daloknak, és kezdenek egyre lelkesebbe forduló csápolásba és seggrázásba. Porfelverődés, az van, meg kezek a magasban, energia a színpadon és azelőtt is, derűs hangulatú ugrándozás zajlik mindenfelé a koncert alatt végig. Tonyó még mindig a lányos anyák tudatosan esetlen álma, csupa csillagszemű báj és sületlenül szerethető összekötő-szövegelés - sárga tizenketteskarikát vizionálok a színpad sarkába, de szerintem ez kivételesen keveseket zavar. A dekadencia totális hiánya talán ellentétes a rockandrollal - de szórakoztatni nem csak villanó genitáliák és térdeplő grupik kereszttüzében lehet, ez körbenézve elég nyilvánvaló. A sorjában érkező ismertebbek mellett az új számokat is jól tűri a közönség (lemezbemutatnak ugyanis a fiúk a programfüzet szerint). Cukormázba burkolt merénylet a Make me happy azok ellen, akiket irritál, ha órákig visszhangzik az agyban egy makacs refrén, a March of the unholy truth pedig értelmetlenül evokatív címe ellenére kifejezetten szívet dobbantós darab. Már-már punkba hajló végszó után oszlik a nép, visszasodródunk mi is a szabad levegőre elütni az időt, amíg kezd a Quimby.
Időközben besötétedett, és a korábban legfeljebb szellősnek nevezhető népsűrűség tömegbe fordult át - a napvilágnál kicsi és átlátható helyszín zavarbaejtő labirintusféleséggé lett alig több, mint egy óra alatt. A beígért videók vetítése zajlik éppen az egyik tűzfalon, özönlenek körülöttem a mesefigurák, és elgondolkozom az élet nagy kérdésein. (Többek között azon, hogy az én felsőoktatási intézményemben miért vbk-szagú mérnökök tengere helyettesíti az itt felvonuló Benton doktort és Skywalker-testvéreket - de az is egyre jobban izgat, hogyan szerezhetnék én is lovagi páncélt.) További készletek testből ki- és beszállítása alatt bekövetkezik a már említett tervtől való elkalandozás, így késve érkezünk a következő koncertre. Lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, de a sátor, aminek a leghátsó sorába bepréselődünk, körülbelül háromszáz méter hosszú és öt méter széles. Ennek megfelelően nem hogy KissTibiék, de még a világosítás se látható szabad szemmel onnan, ahol állunk. Akadnak elvetélt kísérleteim az előbbre vergődésre, miközben milliomodmagammal (gyakorlatilag emlékezetből) táncolok régen várt dallamokra - számos csúfos kudarc után azonban belátom, hogy ez az a bizonyos legkellemetlenebb tömegtípus. Hátul ugyan kapsz levegőt, de egyenként irigyled és gyűlölöd az összes előtted álló sziluettet, középtájt négy irányból szorítanak az izzadó testek, legelől meg búcsút inthetsz minimum az egyik vesédnek. Ennek ellenére ottmaradunk végig, mert van az, ami így is élvezhető. Feldobós és életigenlő a zene, úgy sejtem a színpadon a fiúk is érzik, hogy elemében van a közönség, adrenalin akad bőven, a fizikai erőnlétem fokozatosan romlik, így van ez jól. A visszázás alatt vet ki magából minket az emberszauna, odakint viszont váratlanul beköszöntött a jégkorszak, minek okán sürgősen megkeressük a legközelebbi kolbászos sátorféleséget. Ennek a reflexnek vélhetően az az alapja, hogy a kolbász, mint olyan, meleg, tehát ahol sütik, ott is meleg van. Ez természetesen csak illúzió, így aztán kifejezetten jól jön, hogy hely hiányában mintegy harmincan kucorgunk az ételmaradéktól és féligüres söröktől roskadó asztalnál. Szőke magyar gimnazisták csábítanának el ködös tekintetű német vendégdiákot - ha nem franciául próbálkoznának egyre kétségbeesettebben; szeszben és sültkrumpliban zajlik mindenfelé spontán cserekereskedelem, közben fokozódó hangerővel koccintanak szerteszéjjel vadidegenek egyre mélyebb létkérdésekre. Szeretem a káoszt. Árkon-bokron-sörösüvegeken át vergődünk vissza végül a TescoDisconak otthont adó sátorba, áldjuk a műanyagfalakat és egymás kilégzését a fagyhalált halt végtagokba visszaáramló vérért, amelyekkel így sokadmagunkkal őrült kalimpálásba kezdhetünk tánc címén. Nincsenek egyelőre túl sokan: himbálózó diszkókörökbe rendeződött brigádok kiabálnak együtt az MGMT-vel, talán épp azt, hogy hogy live fast and die young, közben a széleken koszban guggoló lányok cserélgetnek csíkos napszemüvegeket és még csíkosabb pulóvereket. A társaságomnak kicsit túl szofisztikált a zene egy idő után, úgyhogy átcibálják tiltakozó énem a túl hosszú pavilonba, ahol éppen djEnikő boldogítja a közt. Na itt elképesztően sokan vannak, a lényeg pedig annyi, hogy csak olyan dalok szólnak, melyeknek a szövegét az is ismeri, aki az elmúlt tíz évet egy különösen nehéz és büdös kő alatt kuksolva töltötte. Számomra döbbenetes azért, hogy az idén a Szigetre visszatérő Ska-P polgárpukkasztó himnuszait hányan ordítják teli torokból ékes spanyol nyelven, mindenesetre jobb ötlet híján én is beszállok: szex és vallás, anarchia, szex. Amikor végleg megtelik a nyálkahártyám porral, és érzem, ahogy elveszti a végtelenedik fröccsöm minden maradék vonzerejét, előrelátó módon karon ragadok egy kedvesarcú pécsi kislányt és beleíratok egy taxiszámot a telefonomba. (Ez az utolsó momentum nagyon fontos, álltam már a világ végén hiába, nulla-hat-egyet és sok ugyanolyan számot tárcsázva...) Vidám és bamba fáradtsággal az arcunkon még búcsúzkodunk egy kicsit tettestárssal, aztán menekülőre fogjuk.
Sokaktól hallottam a helyszínen is, és utólag is, hogy nem volt az igazi ez a buli. Emlegettek mindenféle hideget, tömeget, vagy épp annak hiányát, közepesnél alig jobb fellépőket. Különös, hogy egy röpke tél alatt hányan elfelejtik, mennyivel komolyabb csapások is érhetik az embert fesztiválokon: elkényelmesedés, az. Részemről annyira élveztem az év első véletlen bolyongását, hogy a többi abszolút részletkérdés.
