Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Heaven And Hell – The Devil You Know
(2009 Rhino/Roadrunner)
A Black Sabbath egy intézmény. Szokták imádni és nem szeretni, szokták csak az Ozzy Osbourne-os korszakot isteníteni, vagy kizárólag a Ronnie James Dio-s lemezeket kedvelni, ám egyvalamit ritkán szoktak: nem elismerni a zenekar jelentőségét. A Black Sabbath a metál alfája és omegája, ezen kár vitatkozni. A Heaven And Hell NEM Black Sabbath. Ezen is kár.
Pedig három név egyezik a négyből: Tony Iommi tolja most is a jobbnál jobb riffeket, Dio énekel, nem is rosszul, sőt a ritmusszekció egyik fele (Geezer Butler) is a második klasszikus felállást (Dio, Iommi, Butler, Bill Ward) idézi. Ráadásul Vinny Appice sem új „sabbathista”, hiszen Ward kiválása után ő dobolt a Mob Ruleson, majd később a Dehumanizeren is, tehát egy-két évig ez a négy ember volt „A” Black Sabbath. És most mégsem.
A Black Sabbath mérföldkövet jelentő lemezein minden dalnak, sőt minden dal minden pillanatának volt miértje, volt súlya és jelentősége – a The Devil You Know-n azért ez messze nincs így. Olyan közepes öt perccel például talán még soha nem kezdődött BS-album, mint itt az Atom & Evil, amelyben ugyan Iommi szokásához híven atomul és gonoszul riffelget, de az egésznek a megkoronázásához hiányzik egy igazán emlékezetes refrén. És a nyitány tulajdonképpen jellemzi a teljes lemezt.
A zene oké, Iommi nagy király, a szólói is rendben vannak, de sajnos Dio dallamai néhány kivételtől eltekintve meglehetősen jellegtelenek. Hogy ez kinek a lelkén szárad, nyilván én innen nem tudom eldönteni, de a lemez végighallgatása után így csak egy nagy kérdőjel marad a levegőben. A kevés valóban karakteres dal miatt az igazi hangulat is hiányzik. Az a hangulat, ami például megérkezik a Bible Black alatt, amely minőségét tekintve felférhetett volna akár a Mob Rulesra is. A sok egyforma tempó között szinte felüdülés a gyorsabb Eating the Cannibals, valamint a Neverwhere, de csak emiatt, mert amúgy ezek sem nagy durranások. Jó ötlet (bár finoman szólva sem hat az újdonság erejével) a Follow the Tearsben hallható orgona, ám Dio dallamai itt is elég laposak. A dalok zömében a verzékkel tulajdonképpen még nincs is nagy gond, csak aztán következnek azok a részek, amelyekről azt hiszem, hogy a minden bizonnyal hátborzongató refrének előtti bridzsek – és kiderül, hogy sajnos nem, azok maguk a refrének, és egyáltalán nem borzongatnak hátat. A Breaking the Heaven viszont egy tisztességes zárás, itt megint megcsillan valami a régi nagyságból.
A The Devil You Know egy kellemes metállemez, amelynél már az idén is jelentek meg jobbak, és várhatóan ezután is meg fognak jelenni. Ha csak ezt a stílust nézzük, bizony, például a Candlemass Death Magic Doomja egy fikarcnyival sem gyengébb, sőt.
Az album legnagyobb problémája viszont nem az eddig felsoroltakban rejlik. A baj az, hogy egy pillanatig sem érezni: bármilyen szempontból fontos volt a megjelenése 2009-ben. Márpedig éppen ez az, amit például a Black Sabbath Heaven And Hell LP-jéről nehéz lett volna kijelenteni 1980-ban. És meg ne halljam, hogy „persze, öreg, de miért vártad, hogy harminc évvel később ugyanazt a színvonalat hozzák?” Hát, azért vártam, mert pont ez a négy ember pont ezt a zenekarnevet választotta, nehogy már én magyarázkodjak. Ha a Heaven And Hell lemez és a Heaven And Hell zenekar közti különbséget gitározni tudnám, talán Tony Iommi lennék.
