Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mostani ömlesztett kritikánkban van szó egy olasz bombázóról, igazi heavy metalról, magyar csajmetálról, zajos bluesrockról, amerikai Justice-ról, és holland orgonázásról:
Lacuna Coil – Shallow Life
(Century Media)
Alany: Olasz metálzenekar, akik a Gathering által felvert hullámokon került felszínre. Gót zenének indult, mára amolyan női énekes modernmetál dolgot gyártanak, egy kissé színtelenül, de szenvedélyesnek szánva. Ez az ötödik nagylemezük.
Pro: Énekesnőjük, Cristina Scabbia baromi jó csaj. Modellnek indult, de nem feltétlenül modell alkat (nem sudár a termete ugyanis), viszont sok-sok hosszú hajú srác nagy kedvence, nem érdemtelenül. Képesek jó számokat írni, így az album is bőven hallgatható, ha rövidtávra is szól a barátság, mert bizony ez gitárokkal feldobott popzene. A zenekarnak van jövője, az amerikai piac bőven bekajálhatja.
Kontra: Tipikus súlytalan, tartalmatlan zene, sem nem elég lágy, sem nem elég kemény. A lemezt táncütemekkel igyekeztek feldobni, kissé ügyetlenül. Sok-sok refrént énekelnek, ugyanis férfi frontemberük is van, de ugye az kit érdekel, főleg, hogy csak egy vékonyabb hangú Nick Holmes-másolat (Paradise Lost).
(Pontszám: 2,5/5; Szöveg: -dj-)
Wolf – Ravenous
(Century Media)
Alany: A svéd Wolf klasszikus heavy metált játszik, kb. a Diamond Head, az Iron Maiden vonalán, de legfőképpen Kind Diamond (sok itt a gyémánt…) munkásságát alapul véve. Nem kizárólagosan, de a Mercyful Fate az ihletője az új lemezüknek is. 1999 óta léteznek, de komolyabb sikert öt lemez után sem értek el. Nézd meg a lemezborítót, nézd meg a róluk készült képet, és máris tudod, hogy próbálkozz-e velük.
Pro: Ha kis affinitásod is van a klasszikus metálhoz, akkor ezeket a számokat kedvelni fogod. Sárkányos, klisés, giccses, de mégis működőképes, mert emellett változatos és könnyen kiismerhető a lemez. Hagyományőrzően szól, ellenben tisztán és arányosan. Az egyik nagy versenyelőny a basszusjáték, érdemes figyelni rá, és a sound meg is mutatja.
Kontra: Lapra szerelt metal, sok-sok ismerős (és akár unalmas) panellel.
(Pontszám: 3,5/5; Szöveg: -dj-)
Angelus – Halhatatlantalanítás
(Edge)
Alany: A 2001 óta létező Angelus egy szeretem vagy utálom csapat, ami jogos, hiszen az énekesnő (Csilla) hangját, átlagos idegrendszerrel nehéz sokáig elviselni. Persze, aki az utóbbi megállapítás mellett kardoskodik, az biztosan nem hallotta a lemezt, amin sokkal jobban érthető, hogy mit is szeretnének a lányok (és Kolos).
Pro: A lemez a hülye cím ellenére nagyon jó és befogadható modern metált rejt egy kis alternatív beütéssel. Van pár kifejezett sláger, ami a koncertek nagy kedvence lehet.
Kontra: Tulajdonképpen az egyetlen komoly negatívum számomra a hangzás, ami teljesen jellegtelen. Persze jól szól, jó munka, de nem emlékezetes. Kicsit ilyen kötelező ujjgyakorlat jelleget vélek felfedezni a hangzásban. Talán ez szembetűnőbb, ha hallottál más, az Eternal Soul Stúdióban készült anyagot.
(Pontszám: 3,5/5; Szöveg: Frostdemon)
Dan Auerbach - Keep It Híd
(Nonesuch Records)
Alany: A Black Keys gitáros-énekeseként emberünk bőven tett már le az asztalra, ami a zajos, modern blues-os rockzenét illeti. Tavaly jelent meg Attack and Release című nagylemezük, és bő fél év elteltével a megjelenésre kerti törpének is beillő frontember szólóalbummal jelentkezett. Nem vallott szégyent.
Pro: Mindenképp tetszetős, hogy a lemez szerteágazósága ellenére egységes képet mutat. Sokféle a zene, a szöveg, a hangulat, meg változó az is, hogy mennyire minimál és mennyire van "agyonhangszerelve" (amit jelen esetben úgy kell érteni, hogy bizony több gitár ÉS MÉG basszusgitár ÉS MÉG billentyű is hallható!), alapvetően van egy torzulós megszólalása ami remekül is áll ezeknek a többségében nyers daloknak. A nyitó Trouble weighs a ton autentikus-akusztikus dallamaitól folyamatosan távolodva jutunk az outlaw-himnusz címadó Keep It Hidhez a maga vinnyogó gitárjaival. Aztán van még Goin' Home és a lemez szép ívvel zár.
Kontra: Hogy ez felróható-e egyáltalán hátrányként egy albumnak, az kétséges, de egy biztos; nem ez a kavalkád fogja elcsábítani az MR2 kedves hallgatóit a zajos, lassú bluesrock irányába. Akkor már inkább a Black Keys meg a White Stripes.
(Pontszám: 4,5/5; Szöveg: Eron) Ezt hallgasd!
MSTRKRFT - Fist Of God
(Universal)
Kik ők: Ha nem ismered a nevüket, akkor talán maradjunk annyiban, hogy amcsi Justice. Majdnemhogy régebben vannak a pályán, duó, röfögtetik a macbookot, és a szintijeik, olyan mint a, hű, torz gitár! erre persze 2009- ben már senki nem kapja fel a fejét (de bezzeg egy ilyen eltalált borítóra kétségtelenül).
Pro: Amit csinálnak, azt elég jól, és aktuálisan. A slap basszust vagy kedvük avagy pofájuk nincs nyúlni, azonban néhol a dallamvezetés jellegzetesen Daft Punk még mindig, ők persze sokkal lendületesebben, gyorsabban és torzabban teszik amit tesznek. Nincsen idő kéremszépen. 2009 jelszava a PROSZTÓ, az eurodensz, a trikó és az izzadtságszag, még lányok részéről is, ennek maximálisan eleget is tesz az anyag.
Kontra: azért a jó része még egy átlag Kollektivás számára sem okoz hosszabb függőséget, vélhetőleg tehát aki eleve idegenkedik az egésztől és atomot adna a Myspace-nek, nem ennek hatására fogja újraértelmezni az életét.
(Pontszám: 3/5; Szöveg: Eron)
zZz - Running with the beast
(Excelsior recordings)
Alany: A holland duó nem teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt, az A38 My City Pontpontpont sorozatában Amszterdam színeiben játszottak, jönnek hamarosan megint. A felállás igen valószínűtlen; dob, orgona és ének, és. És ennyi, és mégis elviszi a hátán a produkciót, persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt nem egy darab tradicionális orgonát kell elképzelni torzító pedálra kötve, sokszorosan modulált szintihangok vannak több szintin, több szólamban (albumon meg főleg) tehát a minimalizmus nem áll, a duókban rejlő feszültség azonban teljesen. Címadó klipjüket pedig mindenkinek látni kell.
Pro: Iszonyú karakteresen szóló lemez. Néhol mintha a Doorst lecsupaszítanád basszusra meg hammondra és Fatboy Slim kezeire bíznád (The Movies), néhol meg pumpálnak-csörömpölnek tisztességesen. Ismeritek az érzést, amikor beraktok egy albumot a lejátszóba, elindul, magával ragad és nehéz megállni, hogy ne kapcsoljátok el a tökéletes kezdő számot, mert ha ez ennyire jó, akkor muszáj gyorsan behabzsolni a többit?
Kontra: Mert ha igen, akkor nyilván ismeritek azt is, amikor a lemez jó része meg annyira azért nem ragad magával, mint vártad. Vannak jó számok, de nem mindenhol van jelen az a mindent elsöprő energia, amit viszont ha elkapnak, az nagyon hatásos.
(Pontszám: 3,5/5; Szöveg: Eron)
