Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nemsokára jön az új Mars Volta, de addig itt van Omar Rodriguez-Lopez új csapata, ahogy a Phoenix is jelentkezett új lemezzel, és Duff McKagan sem azon töri a fejét, hogy a Guns N’ Rosesba visszamenjen, ráadásul az Amorphisba sem tért vissza Pasi. Kiskritikák:
El Grupo Nuevo De Omar Rodriguez-Lopez - Cryptomnesia
(2009 Rodriguez Lopez Productions)
Alany: Az El Grupo Nuevo De Omar Rodriguez-Lopez mindent elmond a nevében. Csak le kell fordítani: Omar Rodriguez-Lopez új zenekara. A gitárosról ma már talán mindenki tudja, hogy a Mars Volta zenei agya, amúgy meg önti magából a különböző lemezeket, annyi kreatív energia szorult bele. Ebben az új csapatban Zach Hill Hella dobossal állt össze, de itt van még Jonathan Hischke (volt Hella-tag), Juan Alderete basszusgitáros, és Cedric Bixler Zavala énekes is (ők ketten a Voltából). A zene még egy 2006-os jammelés alatt született, amire 2008-ban rakta rá az éneket Zavala. Elvileg még kettő El Grupo Nuevo De Omar Rodriguez-Lopez-lemez várható.
Pro: Rettenetesen sok hang szorult ebbe az Rodriguez-Lopez-lemezbe is, de vannak nagyon eltalált témák, Zach Hill is szokás szerint szétdobolja az agyát, már-már dallamokat játszik a hangszerével. Amúgy egy hihetetlenül eklektikus, tömény 36 perces anyagról beszélünk, amit sokan free jazznek hívnak. Van mire figyelni benne, az biztos.
Kontra: Először mellbe vágja az embert a sok hang, de szép lassan összeáll kerek egésszé. Hallatszik, hogy nem énekes zenekarként született az El Grupo, mivel Zavalát sokszor csak ráerőltették a zenei káoszra, de a legtöbb helyen azért megoldotta a vokális feladatokat. Igazából csak meg kell szokni a lemezt, de az első sokk valószínűleg sokakat elriaszt. A Mars Volta ehhez képest laza popzenekar.
(Pontszám: 4 az 5-ből; szöveg: dg) Ezt hallgasd!
Phoenix - Wolfgang Amadeus Phoenix
(2009 EMI)
Alany: A francia csapat új lemeze körül már jó pár hónappal ezelőtt akkora hiszti volt a zenei blogoszférában, hogy az tényleg példaértékű. Már a megjelenés előtt sorra jöttek a hivatalos és bootleg remixek is, foglalkoztunk velük a Club Venszdéj sorain is több ízben. Mindez meglepő is valahol, mert bár tényleg szellemes, fülbemászó és egészen okos popdalokat írnak, úgy, ahogyan az 2009-ben kinéz, azért annyira nem nagy dolog amit művelnek, negyedik stúdiólemez lévén frissnek is bajosan nevezhető a produkció.
Pro: Viszont kukacoskodni meg szintén kár lenne, mert a dalok tényleg rendben vannak. Itt is szólnak akusztikus gitárok is, meg mindenféle szintik, az ének szerencsére nem túl affektálós, szerethető lemez.
Kontra: Kivéve persze az állandó problémát, akkor szerethető ha eleve bírod a stílust, annyira megintcsak nem korszakalkotó hogy metálosokat lágyítson. Ezen kívül lehet belőle hiányolni azt a plusz ízt, ami például az MGMT-ben, vagy az Empire Of The Sun-ban megvan. Ez viszont már csak a finnyások dolga.
(Pontszám: 4 az 5-ből; szöveg: eron) Ezt hallgasd!
Duff McKagan's Loaded – Sick
(2009 Century Media)
Az alany: a Guns 'n' Roses basszerjaként ismertté vált nyúlánk szőke ember, Duff McKagan igen termékeny muzsikus, aki nem szívesen ül a seggén még akkor sem, ha egyik projectje (Velvet Revolver) éppen énekest keres, már ha igaz a pletyka, és nem szűnt meg teljesen a szupergroup. A Loaded nevű formációja a hivatalos honlap szerint 1999 óta létezik, és olyan zenészek alkotják, akiknek a töke tele lett a zeneipar moguljaival és függetlenek akartak enni, blablabla, tán még a "megalkivást nem tűrő" is ott vigyorog valahol a weboldalon az "őszinte" és a "kőkemény" mellett. Az új anyagot turné követi, ha valakit érdekel a cucc, a júniusi párgai Mötley Crüe buli előzenekaraként megnézheti a Loaded-ot.
Pro: a jó muzsikához nem kell sok minden, a hátperces minioperákkal például a sírba tud teni a Dream Theater. Három hangszer, max négy, jó vastag hang, dübörgő basszus és feszes ritmus - ennyivel máris elégedett az egyszeri punkrocker, mert a Loaded anyag nekünk készült, a Motörheaded szocializálódott rétegnek. Egyszerű muzsika ez, Duff gitározik rajta meg énekel hozzá, a többiek teszik a dolgukat, se nem jobban, se nem rosszabbul, mint mondjuk a Velvet Revolver előző lemezén a nevesebb arcok, a végeredmény pedig egy húzós rocklemez, amit bármikor meg lehet hallgatni, de istenigazából ha nem lenne, anyira nem hiányozna.
Kontra: Duff hangja a modern stúdiótechnika minden vívmánya ellenére felejthető, ez a rekedtes stíl Lemmy-n kívül csak Brian Johnsonnál menő, a többiektől hosszú távon unalmas. A számokat harmadik meghallgatás után sem nagyon lehet elválasztani egymástól, kivéve az obligát balladát, amit azonnal átugrik az ember, és a GNR Comájára hajazó Flatline-t, amit meg azért jegyeztem meg, mert nagyon nem jó nóta. A sállálás refrnek is rontanak a punkrocker imidzsen, nem kicsit.
(Pontszám: 3,5 az 5-ből; szöveg: sixx)
Amorphis – Skyforger
(2009 Nuclear Blast)
Alany: Kalevala-őrült finn metálzenekar, több 5 csillagos lemezzel, az egész életművet tekintve igazán rossz pillanat nélkül. Viszont egyre reménytelenebbül kutatva az elveszített isteni szikrát.
Pro és kontra: Mintha el sem telt volna két esztendő a legutóbbi album, a Silent Waters óta. Akkor meg mintha el sem telt volna egy év az azt megelőző Eclipse után. Aki ismeri ezt a két lemezt, amelyek Pasi Koskinen távozása (kirúgása) után készültek Tomi Joutsennel, az új énekessel, az ismeri a Skyforgert is – anélkül, hogy egyszer is végighallgatta volna. Innentől pedig már csak el kell dönteni, hogy pro vagy kontra: azaz jó-e, ha AC/DC-módra pontosan tudjuk, mit várjunk egy újabb Amorphis-lemeztől, vagy inkább szeretünk meglepődni és katartikus élményekkel gazdagodni, mint anno, amikor a The Karelian Isthmust a Tales From The Thousand Lakes (5 csillag) követte, vagy amikor a Tales… után kijött az Elegy (5 csillag), vagy amikor az Elegy után a Tuonela (5 csillag) következett.
Szóval megint kaptunk tíz jól megírt dalt, a hetvenes évek progresszív rockzenéjét metállal házasítva, sok tiszta éneket némi hörgéssel színesítve, szép, folkos dallamokat, ízes gitárjátékot és -szólókat, zenés ismeretterjesztést a Kalevala egy újabb részéről – csak egyvalamit nem kaptunk: izgalmat.
Az Amorphis van annyira jó zenekar, hogy kétévente rutinból kihozzon egy korrekt lemezt, de úgy tűnik, már hiányzik az a tűz, ami az igazán nagy dobásokhoz szükséges. És mégis, és megint, ahogy az eddig mindig megtörtént: minden hallgatással egyre jobban kedvelem ezt a lemezt is. Szóval, legalább annyira pro, mint kontra.
(Pontszám: 3,5 az 5-ből; szöveg: SCs)
