Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Prong @ Antwerpen, Trix - 2009. 05. 31 és München, Backstage – 2009. 06. 01.
Szóval Tommy Victor béna vénember? Rozsdásak az ízületei és sörhasat eresztett?
De te bunkó vagy, Bugsy! Kitömnivaló barom!
Pedig első blikkre akár azt is hihetnénk, hogy de igen, tényleg. A délutáni beálláson meg az öltözőben igazából nagyon kevesen látszanak rocksztárnak. Ami persze így is van jól, mennyivel szánalmasabb lenne fordítva. Igaz, hallottunk már olyat, hogy „ránk akkor is lejönnek kétszázan a Vörös Yukba, ha nem is koncertezünk, csak iszunk a pultnál”, de akik mondták, azokból végül valamiért mégsem lett aztán rockzenész. Szemben Tommy Victorral, aki viszont az, mind a mai napig, a javából.
Furcsa érzés a kilencvenes évek nagyjainak mostani koncertjeit figyelni. Némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy igazi bukóturnék ezek, klubokban, néhány száz (esetenként akár csak ötven-hatvan) ember előtt. Gondoljunk csak a Helmetre vagy a Life Of Agonyra, akiket tavaly nyáron láttunk itthon is az A38-on, és egyiken sem volt teltház. Mint ahogy feltehetően a Prongon sem lesz az a Dürerben június 24-én. És? Egyrészt nehogy már attól legyen jó egy koncert, hogy sokan vannak rajta, másrészt Tommy Victornál ki tudná jobban – Gotta learn to accept the rejection:
Az öreg profik (akik egyébként annyira azért nem is öregek, persze) ennek megfelelően pókerarccal csapnak oda Münchenben, az eredeti helyén lebontott és egy huszárvágással az utca túloldalán egy üres telken konténerekből minden egyes részletében pontosan ugyanolyanra felépített Backstage klub kistermében ötven embernek éppúgy, mint előző este Antwerpenben ötszáznak. Annak ellenére, hogy trióról beszélünk, egy gitárral, annyira vastagon szól, amennyire már szinte nem is lehetne, a dobos pedig... Aaron Rossi, aki a koncert előtt és után a világ legbarátságosabb figurája, a színpadon elképesztő módon abuzálja jobb sorsra érdemes hangszerét. A minimum százkilós ember olyan erővel sújt le a pergőre és rúgja a nagydobot, hogy a cucc in concreto betontömbökkel van kitámasztva, hogy ne essen szét darabokra egy perc után. Gondolom nem is kell mondani, hogy Rossi mindezt gyorsan és halálpontosan teszi, nagyjából fittyet hányva arra, hogy a dobdobogó úgy remeg alatta, mintha ugródeszkán kellene játszania. A bőgős ezen a turnén Mike Longworth, tisztességgel teszi a dolgát, Tommy Victor pedig Tommy Victor. A koncerteket nézve rá kell jönni, hogy valójában soha nem is énekelt, hanem inkább mondjuk tutul, de mi így szeretjük azóta, hogy Vanessa Warwick először felkonferálta az Unconditionalt a Headbangers Ballban úgy ’91 tájékán:
Mivel a budapesti koncert még hátravan, a számsorrendet és egyebeket inkább nem lőjük le előre, legyen meglepetés, de azért nem kell tövig rágni a körmöket, az újak mellett ott lesz minden kötelező sláger, és minimum másfél órányi műsorra lehet számítani. És hogy esetleg nem lesz jó? Don’t bet on it – I prove you wrong...
