Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Elég nehéz úgy elképzelni egy fesztivált, hogy a kapunyitás nem sátras-utazótáskás emberek ezrének közreműködésével zajlik, meg kigyózó sorokkal a vócserbeváltó pultnál, hanem komótosan érkező, gyakorlatilag beszállingózó fesztiválarcokkal, akik nő esetén apró oldaltáskával, fiúk esetén meg általában ezt is mellőzve élik a nagy büdös fesztiváléletet. Gyorsan leszűrve a lényeget, a Wilsonic tehát egy, a helyi (Pozsony) biznisztalálkozókra létesített épület rendezvényparkjában elterülő, családias méretű elektronikus zenei napközis tábor, ahol a reggel kitolják délutánra, az estét meg a következő reggelre - a fesztivál területén se sátrazás, se faházak, se nyitvatartás a délutáni kapunyitást megelőzően.
Az első nap továbbmenve annyiban is különleges, hogy alapvetően elektronikus zenei fesztivál ellenére mindössze az úgynevezett LIVE színpad üzemel, ahol a délutántól éjjelbe nyúló koncertsorozat My City Budapest jeligével zajlik, ami annyit tesz, hogy három szlovák mellett három magyar zenekarnak nyílt lehetősége elvileg showcase jelleggel 'szélesebb réteg előtt is megmutatkozni'. A kezdő Nové Mapy mondjuk pont szlovák volt, velük kapcsolatban két dolog biztos, vagy legalábbis annak tűnik, most sem nyílt lehetőségük sok ember előtt megmutatkozni, és ilyen zenével ezze a felállásban jó eséllyel nem is fog. Két három szintetizátorból csiholnak tejesen jellegtelen, kortárs elektropopra hajazó bűnrossz valamit, amire a középen álló, közel sem megnyerő és messze nem jó hangú, de a nagy színpadtól kedvesen megilletődött hölgy énekel többnyire dallamtalanul. Az egész egy gimnáziumi farsang főszámára hasonlít, a megjelent pár ember pedig kínosan érzi magát, hogy ezzel a szarral sértik meg. A következő produkció már magyar, olyan nevet sikerült neki adni, hogy Uno Y Medio, de ezt most a honlapról kellett lecsekkolnom, ez bizony véresen hibás névválasztás mert a hozzám hasonló sötét emberek bizony képtelenek lesznek megjegyezni hogy ez most Unoimedijó vagy Unoemidejó. Ez persze még a kisebbik probléma lenne, az igazi gond ott kezdődik, hogy a koncert alatt bőven jut időm ilyeneken gondolkodni, mert az első fél óra tényleg annyira jellegtelen dárenbéz kliséhalmaz, hogy kezdek felállítani a mellettem állóval egy elméletet arról, hogy kell legyen egy spéci Windows Vista Music Edition, amiben van egy varázsló, paraméterekkel, és az ilyen műfajtiszta zenekarok jórésze ezzel dolgozik, más magyarázat nincs arra, hogy 2009-ben valaki miért vágna bele egy színtisztán lötyögős dzsungeles dologba. Mire ezt megtárgyaljuk, az egyik szintis srác ad hoc jelleggel (haha) felkap egy basszusgitárt, előkerülnek tök jó kiállások is és elkezdődik történni valami a színpadon ami bár nem menti meg a koncertet a teljes érdektelenségtől, mutat valami reményt, hogy van ebben így potenciál, csak a szellemes, kreatív megoldásokat mondjuk 15%ról feljebb kellene hozzá tornázni. Ezután jön szlovákhon indie színterének egyik reménysége, a The Uniques, három bőrdzseki a színpadon, ami tök jól áll nekik, illetve ha nem is volt három, akin nem volt, arra is illett. az ember eleve szkeptikus ha három tagú indie-pop formációt lát, de ez a koncert most jól sült el - három fiatal helyes srácot láttunk akik véresen egyszerű helyesfiús gitárpopot játszanak latexnadrágba öltözött szőke hosszított hajú rajongólányoknak, és nem is tesznek úgy, mintha bonyolítani szeretnék a képletet. Lassan odébbhúzódnak a felhők, nyilván a bemutatásra már nem szoruló Zagar zenekar kérésére, mert hát lássuk be, ez tiszta eges naplementével az igazi. Zságer Balázs szavaival élve 45 percben nem lehet megváltani a világot, ennek jegyében is megy végig a koncert, amolyan Zagar-által-közvetített-audió-élmények besztofot hallhat az ekkorra már nagyra rúgó közönség, a biztonsági popra éhes része láthatóan örül is nagyon, azért valami hiányérzet mégis akad valami extra történés iránt. Az a fő baj, hogy a kezdeti klubkoncerteket a jellegzetesen magyar urbán zenével a tervnek megfelelően már régen kinőtte a csapat, viszont nagyszínpados, sokezres tömeget megmozgató produkcióként meg egyszerűen nem állja meg a helyét. Eleve a megszólalása sem olyan, mégis láthatólag már hozzászoktak a nagyszínpadhoz, mint térhez ami helyet ad a zenéjüknek. Meglátjuk, merre tovább, de a huncutság hiányzik belőle.
Átszerelés, és Realistic Crew; erről tömören annyit lehet elmondani, hogy taroltak. A jócskán kibővített, új felállás, az új hangzóanyag olyan vérfrissítést adhatott a zenekarnak, amiért áldaniuk kell az eget - eleve jó zenekar voltak, a Wilsonicon viszont gyakorlatilag a kikezdhetetlenségig tökéletes volt a produkció. A sok réteggel operáló, masszív, mély zene olyan profizmussal szólal meg (amiben komoly szerepe van annak is, hogy a fesztivál nagy hangsúlyt fektet a legjobb hangcucc beszerzésére), ami vegyülve azzal a baráti kollektíva jelleggel, ami a Realistic sajátja, most az új tagokkal is, tehát ez az egész együtt olyan elegyet alkot, ami tényleg komolyan vehető és szeretni valóvá teszi őket. Az pedig, hogy a zenéjük hamar lehengerel komoly tömeget is, láthatólag számukra is meglepő volt. Az ő háromnegyed órájuk mozgalmas volt és fél percig sem unalmas, mindig jön valami új adalék, és tudják mit kell cserébe kivenni, hogy ne rontsd el vele a gyomrod. Az este nyertesei mindenképp ők, és ez ilyen kiállással hosszú nyertes este lesz. A maguk után hagyutt űrben érdekes is ezután tényleg nagyszínpados elektronikus rockot hallani a szlovák Lavagance érkezésével, akik számára pontosan nyolcszor jobb közegnek bizonyul az egy héttel korábbi hajós, kora esti lézengő pártíz fős közönséghez képest a mostani leosztás. Ki is használják, a zene elvileg space-es, szerintem meg zakatoló heréltmetál indusztriál elemekkel, Szlovákia első számú gesztikulamestere a Kiedis iskolából elmondhatja magáról, hogy remekül áll neki a véresen komolytalan westernkalap. Látható továbbá break közben egyszerre történő zenekari felugrás, gitárlendítás jobbra és balra is. Igazából teljesen jó koncertet nyomnak és láthatólag erős bázissal rendekeznek. Ezután még egy órán keresztül nyílik mód támasztani a pultot,ez azonban kevésnek bizonyul, így bekönyörgjük magunkat egy helyi klub privát partijára ahol is ismerkedünk a szlovák szórakozási modorral, illetve megtudhatjuk, hogy ausztria és magyarország, same shit.
A másnaphoz eleve nem volt érdemes túl sok reményt fűzni, és tényleg, inkább a meglepetésekről szólt, ez alól kivétel a sztrapacska ebédre. A hajón szintén egy héttel korábban fellépő Noisecut előtt érdemes kalapot emelni annak ürügyén, hogy ők tényleg véghezvitték a trükköt, miszerint úgy szarnak a tényre, hogy a közönség hihetetlenül csekély (4 órai kezdés), és buliznak maguk a színpadon, hogy mégsem válik a dolog cikivé. A lendületes elektropopjuk teljesen élvezhető, a frontlány merészen öltözködik, hosszú a haja és mosolyogva lötyög, viszi a hátán a produkciót, a félig-meddig rosszarcú fiúkból álló bandának pedig remekül áll a hangszerek közti téblábolás és az egykezes basszusszintizés cigarettával és napszemüveggel. Jövőre vélhetőleg a Lavagance helyén játszanak.
A napi magyar élőzenés fellépő a DJ Bootsie Quartet elképesztően hálátlan időpontban és helyszínen kényszerű bizonyítani - a verőfényes napsütésben, szabad téren furán hat a fájdalmas, lassú, jellegzetesen magyar izű (ami itt épp pozitívum) outlaw blues. Pedig a koncert jó - sőt nagyon jó-, külön menő a szélsőséges délvidéki gitárhangzás, ami tökéletesen illeszkedik az egész hangulatba, pedig elsőre nem tűnik ez ennyire evidensnek. Sok a jó szkreccs (naná), de az itt még továbbra is igen gyér közönség nemigen működik együtt. Átugorva egy pár zenekart egy pillantra stop a brit Akiránál, akik a fesztivál legnagyobb képzavarát produkálták, miszerint mi a fenének próbál valaki popzenei maskarát ölteni egy expresszív-kiabálós-képzőművészek-zenélnek balfaszkodásra. Semmi másra nem tűnik alkalmasnak, minr hogy festő haverjaik eldugott kiállításmegnyitóin kiabáljanak és gitározgassanak egy sort, illetve használjanak némi szintetizátorokat. Borzasztó, gyakorlatilag vállalhatatlan a dolog, és ez a kurátorok számára is szégyen, lévén hogy a közönség láthatólag a halálba kívánta magát amiért ilyen korán kijött, ahelyett hogy éjfél után dobta volna be magát egy taxiba céltudatos veretős technora éhesen. Érthető, hogy a rendezvény LIVE része kísérleti stádiumban van, de ennél egyszerűen meggyőzőbb znekarok kellenek ahhoz, hogy az elektronikus zene közönsége meggyőzve érezze magát az élő produkciókkal kapcsolatban. Bűntudat és szlovák rosszarcúak elől történő menekülés előidézte vsszatérésem a Trouble Over Tokyo színpadralépése idején zajlik, és nem bizonyul áldásosnak, a brit fiatalembert asztaltárságunk legszellemesebb leírása szerint úgy lehetséges jellemezni, hogy pediglen "ez meg bazmeg Jamie Winchester egy dobgéppel!". És tényleg - az infó füzet szerint az egytagú formációban egy kissrác válik férfivá kissrác eltaposása nélkül, ekkora lila baromságnak megfelelően egy akusztikus gitárt gyorsan reszelő dobgépes egyén énekel "éteri" magasságokban egészen lila baromságokat. Nonverbális asztaltársasági megnyilvánulás még leírobb mint az első - amikor már kezdjük érezni, hogy na lassan vége, a brit Jamie elejti hogy még húsz perce van - sokunk arca egyszerre torzult el. Ehhez képest felüdülés a következő Junior Boys tökéletesen megszólaló, lendületes elektropop előadása, a ki-hozott-több-kábelt verseny nagydíjasai a fesztiválon. Külön érdemes megemlíteni az éneket, mivel az ilyen Röyksopp és Depeche Mode vonalon mozgó zenekarok koncertjein sarkalatos pont tud lenni az ének túlsásogsan nyers keverése, itt teljesen ráilleszkedik a zenére. Profi koncert, táncoltat, jól szól, legvégül elhangzik a schláger is, ezért a közönség komoly dilemma elé kerül az újonnan fellépő zápor miatt, hogy most akkor sörsátorban heringezünk, vagy tánc. Ez elég komoly szűrő egy zenekar számára, és lévén sokan döntöttek tánc mellett, modhatni sikeres lett az ő alig egy órájuk is. Ezután sokak tanácsára átnyargalunk az éppen kapunyitó Arénába ahol francia Nose All Star Band kezd, a beharangozás szerint Dani Siciliano-val kiegészülve, ami egészen a sanzonos-latinos kezdésig érvényben is van, aztán éles váltással be a hosszú pult mögé és indul a pumpálás. Dani inenntől nem mutatkozik, amit a társaság erősen kifogásol illetve átverésnek érez, én azonban egyáltalán nem bántam, éjfélkor egy elektronikus zenei fesztiválon jazz vakarás helyett veretős lakodalmast kérnék, ha már. Meg is kapom, majd áttérünk a klubsátorba tátani a szánkat, és van is alapanyag: a Warp recordshoz szerződött Tim Exile kreál valós időben szanaszét túrt, loopolt, beatbox és szájhang modulált zenét, végigugrálva minden stíluson, amit szellemesen reprodukálni lehet, van breakcore, prosztó-tech, hol loopgépről, hol pedig a közönség soraiból, vezeték nélküli joystick-kal irányítva. A legjobb az egészben, hogy akkor is képtelenség követni, hogy mi történik, mit csinál, hogyha értesz a dologhoz, és mindez valós időben. A nap hőse egyértelműen ő, innentől számomra szégyen szemre be is hal a buli aznapra. Ehelyett látens játékgépezést folytatunk, majd rákészülésképp a másnapi hajnali Palotai respektálásra visszahúzódunk a szálláson.
Ha lehet, a harmadik nap live felhozatala még szerencsétlenebbnek bizonyul a péntekinél - ezt a közönség azzal hálálja meg, hogyéjfélig erősen visszafogott számban van jelen. Itt jövünk rá, hogy a Wilsonic részéről teljesen elhibázott politika az élőzene ilyen módon történő bevezetése - az úgynevezett előremutató, de valójában kiforratlan, és stílusilag is szélsőséges produkciók sora továbbra is katasztrofális hangulatot biztosít a napsütéses délutánban, fények, közönség, opciók nélkül. Ennek megfelelően sajnos a kiváló Esclin Syndo fellépését is bedarálja az atmoszféra, hiába üvölt a potenciál a fantasztikus zenéből, ha a szakmaibelieken kívül nemigen motiválja a közeg a megjelenteket az erre történő koncentrálásra. Ezután a föld két legtávolabbi pontjáról hallhatunk Sigur Rós utánérzéseket, majd a brit The Invisibles bemutatja, hogy hogyan lehet tök jó próbatermi hangulatot teremteni ahelyett, hogy 200 ember előtt játszanák a sztárt. Közvetlen, barátsásgos modorban előadták a dalaikat, amelyek kiválóan szóltak meg, a TV On The Radio és távolról még az LCD Soundsystem munkásságára is emlékeztető dalok működnek a kora estében, és a fogós refréneket hiányát leszámítva tényleg érdekes, okos-művész-pop zenekar benyomását keltik. A Jazzanova élő, kiterjedt zenekekaros fellépése közben zenész barátoktól megtudhatom, hogy ez bizony a nagybetűs stenksz, ami látható, a basszusgitáros-énekes mikrofonhajú afro-amerikai egyén pedig valószínűleg bőgővel a nyakában, Feelin' Right-ot fankizva születhetett. Én tejesen elfogadom ezt a véleményt a koncerttel kapcsolatban, és még ha nem is ez bizonyulna a rendezvény legekletikusabb koncertjének, akkor is színvonaltalan lenne az efféle modernos jazz-zel kötözködni. Ehelyett újra a klubszínpadra keveredünk, ahol megint egy valós idejű szájjal előállított loop alapú produkció képeszti el a hallgatásógot; a spanyol Hyperpotamus, és itt kezd el értelmet nyerni a színpad mottója, miszerint a jövőt próbálják tükrözni, és innen nézve simán elképzelhető, hogy a közeljövőben elszaporodnak ezek az egészen izgalmasnak mondható egyszemélyes ügyeskedések. Emberünk láthatóan nem teljesen komplett, de amit pár mikrofonnal és egy loopgéppel alkot, a legborultabb absztrakt ütemektől kezdve a gregorian jellegű, folyamatosan kialakuló sokszólamos hömmögésekig, az tényleg elismerésre méltó, még ha hamarabb is használódik el, mint az előző esti hasonló Tim Exile.
Némi kavargás után máris Moderathoz érkezik az idő, amit felemás érzésekkel közelítünk meg, lévén külön külön sem a Modeselektor, sem az Apparat nem egy állandó favorit, a friss, Moderat néven megjelentett közös album bár tetszetős, de nem ragadt playlistben. Aztán elekezdődik a koncert, és nincs menekvés, akkora gondolatok kezdenek el megfogalmazódni, mint új Kraftwerk, és hát honnan, Berlinből, hogy az isten verje meg. A színpadkép a három elegáns, de visszafogott elektro pulttal, mögöttük a visszafogott de elképesztően hatásos és profi, átgondolt, saját vetítéssel, a hangminsőégre való kínos odafigyelés, és az összedugott nagy elektró koponyák lényegében a fesztivál és szubjektíve az év eddigi legjobb fellépését produkálják. Az a fajta okos, de odacsapó elektronikus zene ez, ami a kannásboros punkoknak is fél perc alatt magyarázza el, hogy mi lehet ebben a szintetikus stílusban a jó. Vizualitás, hangulatkeltés és profi hangtechnika találkozik, és fájdalom, hogy az aréna fele annyira sem tömött, mint amennyire azt az esemény indokolná. Amennyiben fellépnek hazánkban, egy ideális világban csak orvosi igazolással lehetne kihagyni. Amikor vége lesz, még emésztgetni kell egy darabig, ami ki is tart a fél órával napkelte után kezdődő Palotai szettig, ahol is kamu-nosztalgia beszélgetést folytatunk, minden érzékünkkel sugározzuk a tiszteletet a még mindig aktív, folyamatosan élő legenda iránt, és csak csóváljuk a fejünket, hogy bizony ezek a mixek még mindig példaértékűek. Méltó zárást kap a fesztivál, hazafelé még tripla árral lehúz a taxis, de bánja fene. A régióban egyedülálló, előremutató elektronikus zenei rendezvény a Wilsonic, és ha tanulnak az idei élőzenés hibákból, van lehetőség a további térnyerésre is. Hangulatos, Pozsony pedig szép. Irigykedünk, na.
A képekért köszönet az A38 stábnak.
