Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Chickenfoot debütáló lemezét nehéz lett volna úgy értékelni, hogy a négyest ne láttuk volna koncerten. A négy név, Chad Smith, Joe Satriani, Sammy Hagar, Michael Anthony rengeteg dolgot tett le az asztalra, egy felvétel még nem sokat mondhat el a produkció összességéről. A Chickenfoot, fel van vezetve, „meg van marketingelve”, össze van rakva, de vajon van is mögötte valami?
Ugye két megközelítés lehetséges. A Chickenfoot a tagok elmondása szerint egy szimplán szórakozásból, örömzenélésből született projekt. A lemez dalait hallva tényleg erről van szó, és a koncerten is sugárzik róluk a feeling. Laza, csuklóból kirázott gitározás, feszes dob-basszus játék, és sok, ösztönösnek ható „úúzással”, „óózással” tarkított hard rock éneklés. Mindez rendben is van, csak két dolog nem stimmel. Az egyik, hogy ezek az emberek itt bizony visszafogják magukat. Nehéz elhinni, hogy Satriani ne akarna több, és tervezettebb, komponáltabb szólót, vagy Chad Smith ne akarna funky ütemeket. Egyedül Hagar, és Anthony van nagyjából a helyén, nekik ez a világuk, ezt tudják, ha végtelenül profin is.
A másik megközelítés itt jön képbe, mégpedig, hogy a marketing, az erős reklámtámogatás nem arra utal, hogy ez szimplán egy buliprojekt lenne. A Novarockos fellépésen minden hangszer a logóval volt díszítve, külön a tagokra felvezetett video volt az intro stb. A koncert olyan volt, mintha egy kezdő, ismeretlen zenekar a közönség figyelméért küzdene, és bele akarná vésni a Chickenfoot nevet az agyakba. Holott ők nem ismeretlenek, mindannyian nagy zenészek, komoly, szakmai múlttal. Ott van azonban Sammy Hagar, aki minden küzdelme ellenére nem tudott megmaradni egy világhíres zenekar, a Van Halen élén. A koncerten erősödött meg a gyanú, hogy ez az egész dolog (főképpen Satriani előhalászása a semmiből) arról szólhat, hogy Hagar újra a csúcsra akar érni. A legkevésbé sem vitathatók Hagar képességei, elképesztően jól tud énekelni, és a koncert tanulsága szerint gitározni is, de sikerei ellenére ő még mindig egy megbántott frontember, csúnya szóval primadonna, aki egyébként igénytelenül öltözik. Ha annyira fel van építve az image, abba hogy fér bele, a térdaljáig érő halásznadrág?
De ne kalandozzunk el. Milyen is a zene? Hard rock, így röviden, nincs plusz elem, vagy más egyéb. Kurva jó zenészek vannak, és unalmas dalok. Az összesben van szikra, ott van, hogy valami hatalmas, valami emlékezetes születhetett volna, de nem jött össze. Olykor nagyon közel kerülnek hozzá, mint pl. a Get it Upban, de ezt lerontják az olyan dalokkal, mint a semmitmondó Down the Drain, vagy az Oh Yeah. A számokat vezetéshez bárki előveheti, és andaloghat rájuk, de alapos zenehallgatásnál már nem működnek.
A lemez tehát erős közepes, a koncert pedig bőven közepes fölé. A nézőben persze benne van a tudat, hogy milyen embereket lát a színpadon, az első számok alatt még leginkább azzal van elfoglalva, hogy a kezüket figyeli (uramég, Michael Anthony is nagy dolgokat tud!), majd keresne újabb kapaszkodót, de sajnos azt nem talál, a koncert felénél elveszik a lendület, és ez kizárólag a számoknak köszönhető.
Kimondható, hogy az örömzene nem ad elég tartalmat a projektnek. Jellemző, hogy Chad Smith a vele készült interjúban felháborodott a zenekarnév lehülyézése kapcsán, és hiába volt szándékosan eltúlzott és vicceskedő a reakciója, a tagok komolyan akarják venni a Chickenfootot, de mégis, fiúk, akkor hol az üzenet?
