Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A gótmetál félistenei évek óta lebegnek a maguk alkotta sötétségben, súlytalanul, tehetetlenül, és legfőképpen céltalanul. Kényelmesen koncertezgetnek, írogatak lemezeket, de jelentősége már egyiknek sincs. Nem is gondolná az ember, hogy egy dobosváltás képes - legalább kicsit - felrázni ezt az állapotot. Az új lemezről (Faith Divides Us Death Unites Us) közzétett dal, az As Horizons End legalábbis ezt bizonyítja.
Tipikus, kórusos Paradise Lost-klisével indul a szám, aztán még a myspace alacsony minőségű felvétele alapján is hátrahőköl az ember, amikor belép a zenekar. A szaggatott verze téma aztán tovább erősíti a felismerést: most végre nem kínlódtak, hogy kemények legyenek, ez egy természetes, fasza metálriff. Nick Holmes rekesztve bömböl, a Depeche Mode-imitálás a múltba vész. A gitárdallam nem is lehetne jellegzetesebb, Mackintosh a Paradise Lost aranykorát idézi meg. A szóló pedig nem eredeti ötletként, de kitűnően egy akusztikus kiállásra van illesztve. Szép.
A dobok mögött Adrian Erlandsson ül, aki az At The Gatesben még tika-tikát ütött, szélsebesen dobolt, most pedig bizonyíthatja, hogy nem csak erő, hanem fantázia is van a kezében, és tényleg.
Az As Horizons End a lehető legjobb előjel az új lemezt tekintve, talán a sötétség mélyen valami igazán nagy dolog mozog, és végre nem csak lebeg.
