2009.07.19. 10:00 – -dj-

A hét dala (Paradise Lost - As Horizons End)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A gótmetál félistenei évek óta lebegnek a maguk alkotta sötétségben, súlytalanul, tehetetlenül, és legfőképpen céltalanul. Kényelmesen koncertezgetnek, írogatak lemezeket, de jelentősége már egyiknek sincs. Nem is gondolná az ember, hogy egy dobosváltás képes - legalább kicsit - felrázni ezt az állapotot. Az új lemezről (Faith Divides Us Death Unites Us) közzétett dal, az As Horizons End legalábbis ezt bizonyítja.

Tipikus, kórusos Paradise Lost-klisével indul a szám, aztán még a myspace alacsony minőségű felvétele alapján is hátrahőköl az ember, amikor belép a zenekar. A szaggatott verze téma aztán tovább erősíti a felismerést: most végre nem kínlódtak, hogy kemények legyenek, ez egy természetes, fasza metálriff. Nick Holmes rekesztve bömböl, a Depeche Mode-imitálás a múltba vész. A gitárdallam nem is lehetne jellegzetesebb, Mackintosh a Paradise Lost aranykorát idézi meg. A szóló pedig nem eredeti ötletként, de kitűnően egy akusztikus kiállásra van illesztve. Szép.

A dobok mögött Adrian Erlandsson ül, aki az At The Gatesben még tika-tikát ütött, szélsebesen dobolt, most pedig bizonyíthatja, hogy nem csak erő, hanem fantázia is van a kezében, és tényleg.

Az As Horizons End a lehető legjobb előjel az új lemezt tekintve, talán a sötétség mélyen valami igazán nagy dolog mozog, és végre nem csak lebeg.




Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása