Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Beat Dis – Proof Positive
(Chameleon records)
Azon, hogy a trip hop mekkora lejárt dolog, mi, magyarok meg agyba-főbe nyomatjuk, kár nyavalyogni. Nem azért, mert nem igaz, hanem mert legalább ebben elég jók vagyunk. Kis túlzással akár azt is kijelenthetem, hogy hazánk könnyűzenei piaca a 21. században szinte csak a trip hop-közeli stílusokból termelt ki vállalhatót. Ezt a tendenciát idén egyértelműen a Realistic Crew második lemeze koronázta meg, a Beat Disnek pedig még köze is van hozzájuk, mégpedig az, hogy Judie Jay egy ideje mindkét helyen énekel. (Ráadásul a Beat Dis új lemeze is ingyenesen letölthető, akárcsak a Realisticé.)
Sajnos a Beat Dis a jó előjelek ellenére már az előző lemezével sem tudott bennem mély nyomokat hagyni, annak ellenére, hogy a Just Like egy tényleg ragadós sláger, a hozzá készült videót pedig órákig képes lennék elnézegetni. A Keep Still, mint lemezt viszont szinte teljesen elment mellettem, és mivel akkor nem éreztem szükségét az okok megkeresésének, a harmadik, Proof Positive-ra hárult a feladat, hogy megválaszolja nekem, miért nem igazán jó zenekar a Beat Dis.
Maga a lemez amúgy megint tartalmaz potenciális slágereket – valamelyik dalnak biztos örülni fogok az MTV-n két Pimp My Ride között – de egyébként pontosan ugyanaz a probléma, mint eddig is: Csigó Tamás, a Beat Dis feje egyszerűen nem jó énekes, MC-nek pedig nem elég technikás. Nem angol anyanyelvűként angolul rappelni eleve vékony jég, itthon is csak Zeek tudja megoldani, de amit itt hallunk, az helyenként a kínos határait feszegeti. Megértem, hogy ez Tamás zenekara, de példát vehetne ilyen téren Zságer Balázsról, és talán mindenki jobban járna. Hogy az ének mennyit von le a Beat Dis értékéből, az leginkább akkor tűnik fel, amikor Judie Jay énekel, illetve kap meg teljes dalokat. Ezek általában teljesen eltalkáltak – meglepő módon mintha a zenei alapokat is itt hegesztették volna össze nagyobb odafigyeléssel. Különösen akkor kontrasztos a helyzet, ha odatesszük az ízég-vérig fasza „csillezős” Easyt a Transient Joys mellé, aminek a kezdését simán fel merné vállalni valamelyik amerikai wannabe gangster is – rá is kerülne a sikerlemeze b-oldalára.
Óriási előny viszont, hogy a gitárok már nem szólnak olyan stílusidegenül, bár még így is van egy olyan gyanúm, hogy a Beat Dis-tagság kicsit túl sok Linkin Parkot hallgatott. Ez utóbbi zenekar hatásától amolyan mulatós trip hop-jelleget kap a produkció, ami élőben szinte biztos, hogy kellőképp megmozgatja a közönséget, elmélyült zenehallgatásra viszont csak pár szám alkalmas. A 35 perces Proof Positive hallgatása közben leginkább arra gondoltam, hogy Judie Jay valószínűleg új szintre fogja emelni a Realisticet, ami nekem tök jó lesz, de a Beat Disre nézve csak azt jelenti, hogy megint kihagytak egy ziccert
