Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Rocktoberfest @ Miskolci Egyetem, szeptember 11.
Csak nem bírtam ki, minden tervem ellenére elmentem most már tényleg utoljára fesztiválozni egyet. A két szóbajöhető buli közül areális okok miatt az idén cselesen szeptemberben tartott Rocktoberfest pénteki napját választottam ki. Ez egy egyetemi buli, ennek megfelelően a fellépők jellemzően ezt a közeget szolgálják ki: Kispál, Kaukázus, Vad Fruttik, Péterfy Bori, 30Y stb. Ezek kiegészítve a dolgozó középkorúak olyan kedvenceivel, mint az Edda és a Hooligans.
Megérkezésemkor rögtön kezdett is Péterfy Bori, akiről én eddig azt hittem, hogy sokkal nagyobb közönséget vonz, de az előző nap vagy elvitte a bölcsészek pénzét, vagy túlértékeltem az említett hölgy népszerűségét. Idén valahogy mindig kihagytam, és az itt látottak alapján kimondhatom, hogy megbántam: Bori és a Love Band az ország egyik legjobb produkcióját nyújtja. Nem taglóznak le, de az MR2 talán legjobb hozománya, hogy lett egy hallgatható gitárpopzenét játszó zenekarunk. Borin látszott, hogy nem idegen neki a színpad, ügyesen játszotta a cocaine-bitch és a vad rakenrol-lány szerepét. Lehet, hogy a koncerteken kívüli életében semmi köze nincs ehhez, de abból úgysem látok semmit. A repertoár viszont már nem volt annyira közönségbarát, kicsit túl sok új dalt tartalmazott. Értem, hogy unják a régieket, de egy két hónap múlva kézbe vehető lemezről, amiről a többség összesen egy dalt ismer, elég gonosz húzás megállás nélkül játszani, mikor mindenki szeretné már ordítani, hogy "te vagy a hang a fürdőben".
A Hooliganst büszkén otthagyván, kis szünet után belenéztem a Neóba, aminek az élő produkciója láttán még mindig csak jót tudok mondani. Az új dalukat (Serial Killer) még mindig nem szeretem - igaz azt is megszoktam már - ugyanakkor lett a zenekarnak kiállása, ami koncerten sokszor többet ér, mint a hibátlan dalpark. A dolog annyira tetszett, hogy elővettem az eddig több mint semmilyennek tartott legutóbbi Maps For Voyage lemezt is, és elkezdtem szeretni.
Zárásképp ott van a mindig megbízható Ludmilla. Róla kiderült, hogy Palotai nélkül kicsit talán túlzottan rámegy a 4/4-re, illetve, hogy Magyarországon felesleges koncerteket szervezni: bőven elég elhívni egy ügyeskezű potméterest. Itt akkora volt az embersűrűség, mint talán egyik koncerten sem, utoljára még megtapasztalhattam a fél órás pultnál állás izgalommal teli pillanatait, és a kapaszkodni vágyó, de valójában dörgölőző részeg fiatalok kellemetlen hónaljszagát, hogy aztán hazafelé azon tanakodjak, vajon mikor fog ez nekem hiányozni először: egy, vagy két hónap múlva?
