Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Code, Secrets Of The Moon, Sólstafir @ Diesel Klub 2009.10.04.
A vasárnap esték nem koncertlátogatásra valók. Ilyenkor a magamfajta férfiember leginkább a közelgő hétfő fenyegető rémét próbálja a szőnyeg alá söpörni valamilyen romantikus vígjáték és/vagy ízletes családi vacsora segítségével, nem gondolva a munkára. Két hete vasárnap mégis kénytelen voltam átírni ezt a forgatókönyvet. Elsősorban a norvég/angol Code miatt érkeztem a Dieselbe, akiknek első, Noevau Gloaming című lemeze már megjelenésekor egyik kedvencemmé vált, ugyanakkor kíváncsi voltam a másik két fellépőre is, akikről viszont nem sok információval rendelkeztem. A Sólstafir egy lemez kivételével teljesen ismeretlen volt számomra, a Secrets of the Moonról meg semmit sem tudtam azon kívül, hogy németek, és a hazájukban a legjobb black metal zenekarok között tartják őket számon.
A Dieselben az izlandi Sólstafir kezdett, az első szám alatt még kissé kaotikus, de fokozatosan javuló hangzással, és extrém metal zenekarok között ritkán tapasztalható egyéni kiállással. Velük kapcsolatban emlegette az ajánló, hogy az izlandi zenekarokra jellemzően legalább annyira egyéniek a saját stílusukban, mint Björk, meg a Sigur Rós, de Björk zenéjétől a hideg futkos a hátamon – mondjuk, ha ez az északi atmoszférának köszönhető, akkor félsiker, de kétlem, hogy a művésznőnek ez lenne a célja - a Sigur Róst meg életemben nem hallottam, szóval teljesen mindegy, milyen elképzeléseim voltak korábban. Ellenben a színpadon egy nagyszerű zenét játszó együttes interpretálja legjobb dalait, amelyek mindegyike megközelítőleg 6-7 perc hosszú. Nem popzene ez, fogós, együtténeklős refrénekre sem számíthat senki. Kapunk viszont érzést, hangulatot, érdekes zenei megoldásokat, szenvedélyt, meg minden mást, amit egy jó metalzenekartól elvárhatunk. A színpadi jelenlét visszafogott, nem jellemzőek a kétméteres terpeszek, a zenészek jól elvannak a saját két négyzetméterükön, a gitáros kis kalapjával és bajuszával akár szabadságon lévő Gogol Bordello-tag is lehetne, a frontember Adalbjörn Tygvasson pedig egy valami tévedés folyamán északra szakadt hippiként egyensúlyoz a kontroll-ládán, miközben énekli-üvölti a dalokat. Néhány csúszkálás, pontatlanság akadt, de ez nem vetette vissza a koncert hangulatát. Az érdekes az, hogy előzetes ismeretek nélkül is érteni vélem, miről szól ez az egész, ennek megfelelően a szűk egyórás műsoridő nagyon gyorsan véget ér. Ritka az ilyesmi.
A másodikként színpadra álló német Secrets Of The Moonról ha lehet, még kevesebbet tudok. Koncertjük mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet, azóta meg is hallgattam párszor néhány dalukat, amelyeknek az előadásába sem lehetett belekötni, pláne, hogy a hangzás – ahogy egész este – náluk is jó volt. Kinézetre jóval metálosabb csapat, mint a Sólstafir, beleértve a jobb oldalon pengető basszusgitáros hölgyet is, és talán az egész esti felhozatalból ők játszották azt a zenét, ami a leginkább közel áll a klasszikus értelemben vett black/death metalhoz. Ez persze egyáltalán nem olcsó sátánista cirkuszt jelent porszívóhangzással előadva. Profi produkcióval álltak ki, a zene és a színpadi munka is rendben volt, ennek ellenére mégsem tudtak annyira megfogni, mint az izlandiak, amiről viszont nem ők tehetnek, valószínűleg én nem tudtam megfelelően átvenni a zenéjük hangulatát. Hiába, ismeretlen dalok formájában epikus, kísérletezős black metalt hallgatni több órán keresztül nem egyszerű feladat. A látottak alapján viszont olyan a csapat, akiknek érdemes esélyt adni.
Az utolsóként fellépő Code-nak viszont, amelynek mindkét lemeze gyakori vendég nálam, már nem kellett meggyőznie. Vártam ezt a találkozást, többek között azért is, mert a zenekarban nem kisebb egyéniség, mint Vicotnik (ebben a csapatban Viper névre hallgat) működik közre bőgősként, aki többek között a Ved Buens Ende, vagy a Dodheimsgard soraiból lehet ismerős a műveltebb zenerajongóknak. Ugyanakkor a Code nem elsősorban tőle jó, hanem a jól megkomponált, igen agresszív, de legalább annyira hangulatos zenétől, valamint az énekes Kvohst black metalban nem megszokott vokális megnyilvánulásaitól. Az új lemez – Resplendent Groteque – első számával, a Smother The Crones-szal nyitnak, meggyőző tehát a kezdés. A műsor nagyobb részét ennek az albumnak az anyaga teszi ki, de kapunk pár olyan nótát a 2005-ös debütről, mint a Tyburn, a Cotton Optic, az Aeon in Cinders, vagy a ráadásban előkerülő Brass Dogs. A legutóbbi lemezt készítő trió mellett két session zenész áll a színpadra, azaz, ahogy már korábban is tudni lehetett a Resplendent Grotesque lemezt feljátszó Adrian Erlandson (gyengébbek kedvéért jelenleg Paradise Lost, Brujeria, volt At the Gates, meg még ötmillió zenekar) dobos a turnén nem működik közre. A helyette játszó, Vooren névre hallgató ütős viszont korrekt módon eljátssza, amit kell, bár ezek a dalok sem szimpla kettőnégyekkel operálnak. A két gitárosra szintén nem lehet panasz. A koncert előtt a legnagyobb kérdőjel az volt számomra, hogy Kvohst mennyire tudja majd visszaadni a lemezek énektémáit, mert általában minden extrémebb banda ott bukik meg, hogy a stúdióban huszonkét sávra felénekelt szólamok élőben csak halovány erőlködésként jönnek ki. Nos, az akadályt nagyobbrészt sikeresen vette, és összességében is kimondhatjuk: a Code ezen a koncerten is igazolta hírnevét.
Kép: Máté Éva
