Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Juliette Lewis poprock helyett leállt füvezni Omar Rodriguez Lopezzel. A Lightning Dust zenéje nem kevésbé hippi, mint a Pink Mountaintopsé. Az Alamaailman Vasarat zenéje klezmerből, balkáni népek zenéjéből és egyéb skandináv taktudokból áll. A Future Millionaire grunge-nak mondja magát, de nincs annyira művészieskedő és karcos. A Ruiner továbbra is őszinte-kőkemény hardcore-punk. Heti ömleszetett kritikáink.
Juliette Lewis - Terra Incognita
(Roadrunner)
Alany: A világ legcsúnyább és legfiatalabb híres-neves vénlányát itthon most már talán egyenlő arányban ismerik a Született Gyilkosok és a Sziget fesztiválos koncertek kapcsán. Azt a bagázst a szélnek eresztette ez év erején, különösebb túlmisztifikálás nélkül, bár ez amiatt is lehet, hogy azért annyira hatalmas tömeg nem állt mögöttük. Üszkös szcientológusunk aztán most új bandát tett össze, amit elvileg úgy hívnak, hogy The New Romantiques, a lemezborítón azonban csak a hölgy neve szerepel, szóval lehetetlen és talán nem is annyira fontos ezt követni, tehát zene.
Pro: Nincs ezen mit cifrázni - nagyon jó az egész. A dalok mennek előre, a dallamok jók, a védjegyszerű karcos-koszos ének kiváló, semmi nincs túlbonyolítva, viszonylag egyszerű dalformák dögös hangszereléssel, főleg ritmusok terén, hálistennek a nyamvadt diszkóritmus is hiánycikk, semmi felesleges elektronikus kütyü - trendügyileg egy-két pillanatot előreugrova hősnőnk a primkó rockhoz húz, illetve ottmarad, és hallhatjuk az év egyik-, ha nem a legjobb albumynyitányát a a Noche Sin Fin-nel, hogy aztán a lemez a már emlegetett úgynevezett rockon belül annyi felé szaladjon, amennyifelé lehet. Hogy ehhez minek kellett új zenekar, az nem egészen világos - Omar Rodriguez Lopez a The Mars Voltából (aki itt társszerez és gitározik) viszont tényleg nagyon jelen van, slágeresség helyett komplexitás formájában, már persze mihez képest.
Kontra: (Nyilván) nem tökéletes ez sem, a végére itt-ott elfárad, és hát az amerikai nő meg blues giccsfaktora egy jódarabig kötéltáncol majd pluszba ugrik az olyan esettel, hogy 'Hard Lovin Woman'.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 4/5)
Lightning Dust - Infinite Light
(Jagjaguwar)
Alany: a Black Mountain–Pink Mountaintops család harmadik tagja, a kishúgi. Amber Webber és Joshua Wells közös projektje. Szinte végig Amber énekel, emiatt (is) lágyabb és barátságosabb zene, mint a Black Mountainé, de nem kevésbé hippi, mint a Pink Mountaintopsé. Elég csak megnézni a honlapjuk nyitó képét: Amber és Joshua egy virágos mezőn bóklásznak, hétágra süt a nap. A következő pillanatban nyilván leheverednek tekerni egyet, vagy meztelenre vetkőzve szaladgálnak, netán mást csinálnak, de ahhoz már nekünk semmi közünk.
Pro: az Infinite Light a második Lightning Dust-lemez, így már kicsit érettebb, színesebb az egyébként hasonló, bájosan naiv bemutatkozó albumnál. Kedves, kellemes, a 60-as, 70-es éveket megidéző akusztikus zene fátyolos énekkel, szép dallamokkal, amelyben – minő meglepetés – derűs és melankolikus hangulatok váltogatják egymást. Akik netán picit csalódtak Marissa Nadler idei lemezében, itt vigasztalódhatnak.
Kontra: a „jó dalok–ujjgyakorlatok” arányán még tovább lehetne javítani.
(Szöveg: SCs, pontszám: 3,5/5)
Alamaailman Vasarat - Huuro Kolkko
(Laskeuma Records)
Alany: A finn Alamaailman Vasarat (az alvilág kalapácsai) egy méltán kultikus avantgárd csapat, akiknek eddig a legnagyobb húzása egy közös lemez volt a finnek Cseh Tamásával Tuomari Nurmióval. Zenéjük egy tökéletes massza, ami klezmerből, balkáni népek zenéjéből és egyéb skandináv taktudokból áll. Mindezt főleg fúvósokkal és csellóval előadva. Nincs tehát torzított gitár, van viszont torzított cselló néhol. Kiválóan elegyítik a nyakatekert témákat az érzelmes, lassú betétekkel. Igazi színfolt és a világzene egyik legnagyobb reménysége a csapat.
Pro: Izgalmas, bárki számára élményeket tartogató zenei megoldások. Vannak táncos, gondolkodó és agyelhagyó dalok. Mindezt kiváló érzékkel összeválogatva. Nem zavaró, hogy instrumentális zenéről van szó.
Kontra: Aki nem nyitott a bonyolultabb dolgokra, az minden bizonnyal nem tudja értékelni a kalapácsékat sem, mert a sajátosságuk egyben egy tüskés felület is, amin leginkább a (zenei)fakírok érzik magukat jól.
(Szöveg: Both András; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
Future Millionaire – Alone
(Edge)
Alany: 2006-ban alakult zenekar. Ők grunge-nak hívják a stílusukat, amiben van is igazság, meg nem is. A grunge ennél azért művészieskedőbb vagy karcosabb, a Future Millionaire pedig a rossz név ellenére is bekerülhet rádióba. A zenekar nyert tehetségkutatót, és PANKKK pénzt. Ez utóbbi kötelezően hozta magával, hogy itt a nagylemez is.
Pro: Tulajdonképpen minden a helyén van, a hangzás, a hangszeres játék, és vannak ötletek is, sőt több jó dal. Mondjuk a kezdéssel máris ellövik a legjobbat, a Sunday Afternoon tulajdonképpen egy perfekt, egyedinek mondható rockdal. Később is akad hasonló, mondjuk a Saviour vagy a Proud of You (a lemez végén akusztikusan is).
Kontra: Szilvási Tamás hangjával sikerült megbarátkozni a legnehezebben, a Rémemberes Fibulát idézi, de ott is ő volt (?) a leggyengébb, ha stílusa egyedinek is mondható. Tamás emiatt még csak nem is egyedi, de szerencsére a kellemetlen érzés nem tart sokáig. Az Alone nem hosszú, de még így sem sikerült egyenletesen jóra. Talán még szükség lenne egy ún. Future Millionare-stílusra, mert a srácok sok mindenbe belenyúlnak, de az elemek túlzottan is elkülönülnek. Ennél jobban nem kötekednék.
(Szöveg: -dj-; pontszám: 3/5)
Ruiner - Hell Is Empty
(Bridge Nine)
Alany: Amerikai punk-hardcore, az American Nightmare/Against Me vonalról. Hazánkban is jártak két évvel ezelőtt a méregerős Prepare To Be Let Down lemezzel a megboldogult Kultiplexben a Sinking Ships társaságában, ismerték is a zenekart a jelenlévők közül legalább hárman.
Pro: Továbbra is őszinte-kőkemény hardcore-punk a játék neve, persze nem a tapló, hanem az intellektuálisabb vonalból. Kicsit visszavettek a tempókból - néha túlságosan is - de Robb Sullivan kiakadt éneke még mindig szívszorító.
Kontra: A Prepare To Be Let Downt viszont nem tudták megfejelni. Mentségül szolgáljon, hogy nagyon magasra lett téve a mérce, a Part One-nál viszont kimondottan leül a lemez. Szerencsére a nagyon fantáziadús című Part Two kiköszörüli a csorbát azzal az irgalmatlan old school kalapálással és a kiállással a közepén.
(Szöveg: enba; pontszám 4,5/5) Ezt hallgasd!
