Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
WASP @ Diesel kub, 2009.11.14
A WASP ifjúkorom egyik meghatározó zenekara volt, videóklipjeikben először láttam öregasszonynak maszkírozott fiatalembereket seggükön kivágott bőrgatyában és tűsarkú lakkcsizmában közlekedni, amiről egy ideig azt hittem, hogy a menőség teteje, de aztán láttam a Mötley Crüe Too Young to Fall in Love című nótájának videójában, ahogy Tommy Lee egy köríves pörgővel mellberúgja a szép kínai lányt elrabló ellent, és ráköp egy marék rizst, és onnantól Blackie csak második legmenőbb volt a pókjárásával.
Lawless ettől függetlenül megmaradt az ikonok egyikének, a kilencvenes években kiadott Crimson Idol című lemezét a mai napig bármikor, bárhol meg bírom hallgatni, mert zseniális rockoperát ütött rajta össze, megérné egyszer színpadra állítani itthon, a főszerepben mondjuk Rudán Joe-val, a vicc kedvéért. A szombat esti pesti koncerten Blackie is a nosztalgia felé fordult, a Babylon című új anyagról csak két nótát játszottak, a többi egy ultimate besztof-válogatás volt, amit lehet úgy is értékelni, mint egy nemes gesztust a rajongók felé, de én inkább a haknizás non plus ultrájának nevezném a setlistet meg úgy az egész koncertet is.
A hangzást, színpadot, világítást hagyjuk, klubbuliban nem ez a lényeg, bár a dob jól szólt, és ugyan baloldalon a bőgőből nem hallottam túl sokat (kár, mert Mike Duda ESP basszusgitárja egyszerűen gyönyörű, a hangja is érdekelt volna), de a karján jól olvasható “Duda” feliratot viselő zenész (biztos sok hosszúhajú gyerek volt a gimiben, és így jelölték meg őket) lelkesen nyomta végig a bulit, csak úgy, mint a gitáros csávó, aki új fiú a zenekarban és ennek megfelelően sokkal többet vigyorgott a közönségre, mint veterán társai, neki biztos új még a dolog - nekem meg az, hogy milyen fasza dolgokat ki lehet hozni a régi Chris Holmes/Randy Piper-szólókból, ha az ember egy kicsit tehetséges.
A WASP persze nem a bőgősről vagy a dobosról szól, hanem Blackie-ről, aki annak idején basszusgitárosként kezdte, majd lett belőle gitáros mellékállásban, mert a lényeg a hangja lenne, ez a sikoltós, de máshol fasza reszelős orgánum, amiből stúdióban a Babylon tanúsága szerint még ma is ki lehet hozni a maximumot, koncerten meg ahogy sikerül ugye, mármint azokban a nótákban, ahol nincs hogyismondjam, rásegítve a metál egyik nagy öregjének mutatványára. Az új anyag Crazy című nótájának énektémája full playback volt, de gyanús volt a Heaven’s Hung in Black vagy az Arena of Pleasure is, túl steril volt, ami kjött a torkán, könnyeden vette a máskor akadályt jelentő magasakat is, és teljesen más volt a hangszín is.
Még ezzel sem lett volna bajom, David Coverdale is megcsinálta ezt a huncutságot a Whitesnake-bulin a PeCsában, az meg már évek óta alap, hogy a metálzenekarok koncertjein a csordavokál mind playback, még jó, a stúdióban felvett Blind in Texas üvöltést hárman nem tudják reprodukálni, úgy meg eleve nem, hogy Lawless a refrének 90%-nál csak vigyorgott, és nem is tett úgy mint aki énekel. A baj inkább az volt, hogy olyan semmilyen volt az alig 90 perces koncert, a közönséggel nem volt semmi kapcsolat, pár számcímen kívül egy thank you, Budapest, oszt jónapot, régebben közlékenyebb volt a kolléga valahogy.
A rajongók ettől persze jól érezték magukat, az első sorokban ment a csipegetés ezerrel, hátrább már inkább csak a komótos headbang, hiába no, nehéz úgy hangulatba kerülni, ha a szólók alatt frontember is a színpad fölé kifeszített vásznat nézi, amin az aktuális nóta videóklipje ment (már ha volt neki), mintha nem pont hatvannyolcezredjére látná azt a kilencöves tatut a Blind in Texasban.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
