Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nile - Those Whom The Gods Detest
(Nuclear Blast)
A Nile az 1998-as debütlemeze (Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka) óta könyörtelenül felzárkózott death metal élvonalába. Már az említett elsőalbumnál is érezhető volt, hogy nem mindennapi talentum rejlik a kedves arcú, szőke Karl Sanders gitáros-énekes-hadvezér és társai személyében, és már akkor is a Morbid Angellel és társaival együtt emlegették a zenekart, mint a death metalt legmagasabb színvonalon űző zenekart, a Nile fejlődése viszont azóta is töretlen. A tavaly előtti, egyébként hibátlan Ithyphallic lemeznél már az a kérdés merült fel bennem: vajon a következő alkalommal képes lesz-e a zenekar átugrani a saját maguk által hihetetlenül magasra tett mércét, hiszen a 2007-es dalcsokrot hallgatva elképzelhetetlennek tűnt, hogy azt meg lehessen fejelni, nem hogy más zenekar, de a Nile tagsága által sem.
A Those Whom The Gods Detest viszont az Ithyphallichoz viszonyítva is előrelépés. Nem, a Nile nem ment át dallamos power-heavy-be, maradt az észvesztő komplexitás és Sanders, illetve a másik gitáros-énekes, a mostanában egyre többet éneklő Dallas Toler-Wade hangja is maradt hörgés, habár némileg barátságosabbra keverve, mint a korai anyagokon. A hangzás azonban úgy lett tisztább és élvezhetőbb, hogy egyáltalán nem ment a brutalitás rovására és maguk a dalok is úgy lettek - műfajidegen szóval - emészthetőbbek, hogy közben érezni, hogy Sanders elutasít minden kompromisszumot. Talán a szegény Chuck Schuldiner-vezette Death fejlődése írt le hasonló ívet, és ezzel a párhuzammal élve a Those From The Gods Detest a Nile Symbolicja: egyszerre hallgatható, élvezetes, mégis kíméletlen és súlyos death metal. A Schuldiner-párhuzam a zenében is jelentkezik: a címadó dal közepén olyan szólóorgiát művel Sanders és Toler-Wade, amilyet szegény Schuldiner prezentált annak idején a késő Death-lemezeken, és a záró Iskander D'hul Kharnon-ban is felüti a fejét egy erősen schuldineres gitárdallam.
Mondanom sem kell, hogy az anyag hibátlan: az ember sokadszori hallgatásra is hanyattesik mondjuk a nyitó Kafir! eszeveszett, szólisztikus gitárriffjei vagy a 4th Arra Of Dagon kecskebaszó lassulása hallatán, de az egész lemez csont nélkül odatehető a death metal műaj legjobb anyagai közé.
