Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nirvana – Live at Reading (DGC/UMe)
Nirvana – Bleach deluxe (Sub Pop)
Kurt Cobain már több mint 15 éve halott, de úgy tűnik, még mindig volt rajta és zenekarán lehúzható bőrréteg. Most épp két kiadvány is előkerült, de legalább végre elmondható, hogy értelmük is van: az egyik Live at Reading, egy hivatalosan még soha nem hallott koncertfelvétel 1992-ből, a másik a Bleach lemezük újrakiadása, bónuszolva, emlékeket állítván annak a kornak, mikor pár zsíros hajú kockásinges lúzer leigázta a világot, véget vetve a zacsiszorítós farmer és a tupírhaj hosszú ideig tartó rémuralmának. Mellesleg az alább tárgyalt koncertfelvételek mindegyike a Nirvana-kalózlemezek leginkább keresett felvételei közé tarozott az elmúlt években.
A Readingben rögzített anyagról természetesen hiányoznak az In Utero dalai (1992 ugye), ami egyrészt hátrány, mert ha a hájpot leszámítjuk, akkor az az esszenciális Nirvana-lemez, nem a Nevermind, másrészt pedig előny, mert itt még szó sem volt arról, hogy Cobain járni sem bír a herointól, akár még élvezhette is a sikert. Egész jó kis beszt of-ról van szó, amiből mi, az egyre többen lévő későn születettek legalább valami képet kaphatunk, hogy mitől is számított (és számít azóta is) ilyen eszméletlenül menőnek ez a zenekar. A dalokon nem variáltak sokat – sok mindenen nem is lehetett – a közönséggel való kommunikáció végtelenül szimpatikus módon minimalizálva van, mégis érezni, hogy Cobaint az isten is a mély érzésű fiatalság ikonjának teremtette, ez minden egyes rekedtes szenvedésébe bele van kódolva. Ugyanakkor azért hallatszik, hogy nem tervezték kiadni hivatalos formátumban a Live at Readinget: digitális technika ide, profi keverés oda, inkább hasonlít az anyag egy jobb minőségű bootlegre (ahogy ugye az is volt), mint egy hivatalos forgalomban is terjesztett kiadványra. A Nirvana-felirat a cd-n (és dvd-n) garantálja persze a szép eladásokat, de inkább csak érdekességként használható.
A másik most megjelent cuccnak ellenben több értelmét látom. A Bleach a Nirvana első lemeze, épp 20 éves, és még mindig nem kapta meg a neki kijáró tiszteletet. Míg a második két lemezt csak és kizárólag vad keresztvetések közepette szabad emlegetni, addig az egyetlen Sub Popnál megjelent albumról maximum az About a Girlről és a Schoolról szokás megemlékezni. Pedig a Bleach az egyetlen olyan lemez, amiben mindenfajta pózolást nélkülöztek, csak az ösztönösségre helyezték a hangsúlyt. Cobain hallhatóan vad harcban volt a világgal, szó sem volt itt akusztikus danolászásról, a zsigerből történő pofánköpés a lényeg. A lemez nem túl kidolgozott, még így újrakeverve sem szól igazán szépen, és pontosan ettől kap egy olyan bájt, amint például a Ramones bemutatkozó lemezéhez tudok hasonlítani. Kordokumentum, egy ambiciózus, de dalszerzői csúcsát még nem elérő szerzőtől, és társaitól, akik még csak maximum tervezik, hogy a zenélésből keresett pénzből mennyi narkót fognak venni. A külön is értékes koronghoz a Sub Pop hozzápakolt még egy szép bónuszt is, a változatosság kedvéért egy koncertfelvételt, ami Portlandben készült, és ezt már tényleg csak és kizárólag a fanatikusok fogják értékelni. A felvétel idején 1990-et írunk, Portlandben vagyunk, és leginkább azért érdekes, mert legalább senki sem fog sírni amiatt, hogy kihagyta a legendás, pár hónappal korábban ejtett budapesti fellépést. Kezdő zenekar, céltalan zajongás, még sehol egy Smells Like Teen Spirit, a tagoknak pedig a jó heroin helyett valószínűleg csak csavarlazítóra futotta.
Az, hogy 2009-ben még mindig nagy érdeklődés övez bármilyen Nirvana-közeli dolgot, bizonyíték arra, hogy közel sem múló imádatról van szó, a grunge lassan eléri azt a szintet, mikor a pár éves uralkodásáról pont úgy fogunk megemlékezni, mint a klasszikus punk-korszakról. Kurt Cobain pedig most már bizonyos, hogy John Lennon és Elvis Presley mellett a zenetörténet legmeghatározóbb halottja.
