Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Anneke van Giersbergen–Danny Cavanagh @ Budapest, Fővárosi Művelődési Ház, 2009.12.28.
Elmondom, mi a bajom az akusztikus koncertekkel. Az a bajom az akusztikus koncertekkel, hogy mindig inkább hiányérzetem támad közben, ahelyett, hogy boldog teljességet éreznék. Most is: amikor Danny belekezdett a Deepbe, sokkal jobban örültem volna, ha hirtelen ott terem mellette az Anathema maradék része, és teljes menetfelszerelésben játsszák el a dalt. A csavart azonban erre az estére Anneke szállította.
Persze ez a csavar annak köszönhető, hogy Anneke szólóalbumai egyáltalán nem tetszenek, vagyis elhallgatgatom mindkettőt, ha nincs jobb, de a legtöbb esetben van jobb. Úgyhogy kellemes rácsodálkozással állapítottam meg, hogy a két lemez dalai egy szál gitáron vagy zongorán érdekfeszítőbbek, mint amúgy. Nem olyan nagyon sokkal, de ez is valami. Az engem megmagyarázhatatlan módon roppantul idegesítő Hey Okay! például így teljesen elviselhető volt, dacára annak, hogy akusztikusan még inkább Blackmore’s Night-osnak tűnt.
Egyébként a magyar Turbo kezdett, természetesen szintén akusztikus üzemmódban, bár én bedugott konnektorokkal sem nagyon ismerem őket. Semmi bajom nem volt velük, és Dannynek is tetszettek, mert a saját szettjében az egyik dalt nekik ajánlotta. Profin zenéltek, szimpatikus arcok, az énekesük, Balázs félszeg humora pedig kedvesen mosolyogtató. Na most hogy mennyire másként is lehet látni ugyanazt, arra jó példa társaságom velejéig gonosz többi tagja, akik szerint az énekes ripacs, a zenekar pedig provokáció a jó ízlés ellen. Igaz, ők is inkább egy-két furcsa ruhadarabba kötöttek bele, semmint a zenébe, úgyhogy ebbe ne menjünk bele részletesebben. Viszont a Turbo döbbentett rá, hogy az ez alkalommal Tunyogi Péter emlékére előadott Lámpagyár című P. Mobil-dal refrénje eléggé hülye a verzék szövegéhez képest. Ezen eddig sosem gondolkodtam el.
Anneke és Danny közös koncertje röviden összefoglalva hangulatos, picit amatőr és nagyon hosszú volt. Danny kezdett az Iron Maiden Wasted Yearsével, zongorán. Egyórás programja nagy részét természetesen Anathema-dalok alkották, köztük az elmaradhatatlan One Last Goodbye, a hátszőr-felállító Lost Control, a zongorás Fragile Dreams és így tovább. Aki már járt ilyen „magányos Danny Cavanagh”-koncerten, tudja, hogy ő képes egyedül is egy kisebb zenekart produkálni. Ehhez persze az kell, hogy több hangszeren is jól játsszon, na meg szükséges az a kis szerkezet (biztos mindenki tudja a nevét, csak én égek, hogy nem), amelynek lényege, hogy pedálok segítségével „elmenti” a gitárral feljátszott dallamot, majd az folyamatosan szól, miközben élőben ő már mást penget. A mostani koncert alatt többször is meggyűlt a baja a kütyüvel (lemerült az elem!), néha úgy rohangált fel s alá, mint Hókuszpók, amikor törpöt üldöz, de minden gondot és bajt jó kedélyűen vett tudomásul, akárcsak az FMH-t gyakorlatilag megtöltő tömeg.
Amúgy is derű, béke és nyugalom jellemezte az egész estét. Ahogy Anneke vagy hatszor elrebegte, ez egy szpesöl déj volt, és ellenpéldaként elmesélte Isztambult, ahol káosz és zűrzavar uralkodott a színpadon és a nézőtéren is. Hát, Budapesten valóban más volt a helyzet, az úri közönség pisszenésnyi hangot sem adott a csendes dalok alatt, még akkor sem, amikor Danny egyszer azt kérte, hogy sing with me. Mindenesetre a nap egyik csúcspontja az ő műsorához köthető: a Pink Floydtól a High Hopes ihletett előadása.
Anneke kicsit furán nézett ki. Leggonoszabb társaságbélim szerint (nevezzük egyszerűen Leventének) olyan volt, mint egy megviselt Nyertes Zsuzsa, de szerintem csak az volt a baj, hogy kicsit kurvásan túlfestette magát. Ám ahogy megszólalt és énekelni kezdett, az ember azonnal mindent megbocsátott neki, amibe kicsit is bele lehetne kötni. Édesen csacsogott, sztorizgatott, bájosan nevetgélt, néha szinte szégyenlősen örült, ha egy dal véget ért és minden rendben volt közben, pukedlizett, imádott minket, mi meg imádtuk őt – és persze a hangja még mindig csodálatos. S ahogy már említettem, az egyébként nem túl jó számai is másképpen szóltak, úgyhogy nagyvonalúan még azt is elnéztem neki, hogy a Gatheringet látszólag teljesen elfelejtette.
Persze csak látszólag, mert amikor a koncert harmadik harmadában ő és Danny közösen akcióztak, sőt egy basszusgitáros haver is besegített, akkor előkerült a hűtlenül elhagyott zenekar munkássága is. A You Learn About It is remek volt, a zongorával kísért Leaves azonban a koncert másik csúcspontjává vált. A klasszikus Gathering-dal totál más hangulatot kapott így, és igen jól állt neki. A legvégén még egy közös éneklésre is futotta, amibe végre mi, a közönség is „beleszóltunk”, pedig a bő háromórás koncert bizony az éjszakába csúszott, és nyilván nem csak én voltam némileg nyúzott.
Amit még mindenképpen muszáj kihangsúlyozni, hogy az est folyamán Anneke többször is rám mosolygott. Ezt csak azért mondom, mert mások biztosan azt hiszik, őket stírölte, de nem.
(A képeket Sánta Kata készítette.)
