Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Skitliv -Skandinavisk Misantropi
(Season Of Mist)
Jogosan hangzik el a megátalkodott kérdés minden blackmetal- (vagy ahhoz közeli) rajongótól: de akkor mégis mi volt a legjobb album 2009-ben? Van-e még megújulás, vagy ahogy évek óta szokás porolhatjuk le ismét a 15 évvel ezelőtti lemezeinket, mert ma már úgysem csinálnak semmi érdemlegeset, semmi megvásárolnivalót, pláne nem a norvég zenészeink (vö: Gorgoroth, Immortal pillekönnyű és fancsali visszatérését például). Ha eleget picsogtatok, megkérünk mindenkit, nyugodjon meg, van remény. Ugyan nem minden ízében forradalmi hevületű és roppant eredeti alkotás képében fog rátok szakadni a Skitliv első nagylemeze, de ha van fületek, higgyétek el minimális lesz a csalódás. Sőt.
Akik most váltottak át a My Chemical Romance-ről a trendibb, de súlyosabb metál felé azoknak gyorsan összefoglalnánk a Skitliv rövid történetét: a zenekar Maniac nevű énekes, gitáros, depressziós-mániákus agyszüleménye, aki a roppant híres Mayhemet boldogította két szakaszban is élete során. Igen, ő az, akiről láttad azokat a késes meg marhafejes képeket és sminkje is volt. Durva! Miután a csapat megvált tőle (az okok most nem érdekesek), régóta dédelgetett zenei projectje előtt megnyílt az út, hogy azt végleges formába öntse. Egy szürke hétköznap, reggelizés után, de még felöltözés előtt a mellékhelyisége nyugalmat adó zugában kierőlködte a zenekar nevét is: Skitliv - szar élet, tükörfordításban. Ennek tudatában és magát az albumot még meg nem hallgatva máris egy kiégett, embergyűlölő humánum zenei atrocitása türemkedik be elménkbe, nagyon helyesen.
Az előző csapatából zeneileg szinte semmit nem hozott át, kivéve a még extrémebb szövegmondást és énekhasználatot. Sajnos Maniac is él az utóbbi évek _bármilyen_ metal albumaira oly jellemző "kezdjünk intróval, mert az jó és egyáltalán nem felesleges"-megoldásával, ami a valóságban 99%-ban mindenkinél büszkén megkaphatja a kínos címkét. Lépjünk is túl ezen és ugorjunk fejest az első rendes zenei tételbe a Slow Pain Comingba. Tényleg lassan jön a dob, majd ráfekszik egy kifacsart, jobbféle Carpathian Forest-es jellegű riff, amiket a háttérben a samplerek csak még jobban zordabbá mélyítenek. Maniac hangja tényleg hiteles abból a szempontból, hogy kifejezetten erősen károg, de mindezt változatosan, cseppet sem az egysíkú harákolást erőltetve. Az egész lemez tisztán szól, ezt már itt hallani és persze az se legyen meglepetés, hogy a későbbiekben alig fog változni a tempó, ez inkább extrem metal a doom műfajon belül. A vonszolt dallamokat és az elidegenítést a maximumra járatják, és itt teljesen összhangban van a szövegvilág a zenei megvalósításokkal is. (Volt ennek a nagylemeznek már két EP-előzménye, ám azok inkább út- és sajáthang kereső próbálkozások voltak.)
A Hollow Devotion fő riffje akár Black Sabbath is lehetne, pontosan emiatt alapból jól működik. Itt már Kvarforth (Shining együttes, korunk egyik legismertebb blackmetalos ripacsa, Maniac lelkitársa egyben) is besegít a (háttér)vokálozásba. Túlzott váltások itt sincsenek, ám ennek a picit lendületesebb tempónak is megvan a maga húzása, ami miatt hagynunk kell magunkat lefolyatni a globális wc-n a Mester hívószavára. Ez egyébként végig jellemző lesz az egész lemezre, amitől nem kell megijedni, nem zuhan ugyanis az unalom ölelő karjaiba. Mintegy ráébreszti inkább a hallgatót, hogy hoppá, tényleg selejtek vagyunk és hiába minden. És ez így van jól.
Az egységet kissé megbontva érdemes mindenképp kiemelni a David Tibet (Current 93) szuggesztív mesemondásával indító Towards The Shores Of Loss (Vulture Face Kain) számot, ami pár perc múlva igazi rock&roll zúzásba csap át, kifejezetten táncra invitálva minket a hangfal előtt.
Maniac tényleg elcsípett valamit az őt naponta megtámadó nihil és elidegenedésből, amit tökéletesen és egy mezei hallgató számára is élvezhetővé sikerült tennie, még ha ebbe jobban belegondolva van is egy kis ellentmondás. Pont ez a morbid vicc-érzet adja hozzá azt a külön pluszt, amivel kiemelkedik a tucat dark, doom és blackmetal bandák közül. Tényleg elhisszük neki, hogy mindennek vége és ő csak az igaz hang a szürke tömegből, aki a szürke tömeg ellen van ugyan mégis, de gondolkodó birkaként követnünk kell a gondolatait.
Meg kell még említenünk, hogy a lemezzáró tételben Csihar Attila a vendégénekes, akivel Maniac a kezünket fogva tovább kalauzol a Nagy Büdös Semmibe, majd amikor már mindent elpusztítottak egy ízléses noise betéttel végleg lezárják ezt a bő egyórás kinyilatkoztatást. A súlyosság, a metal valahol itt kezdődik az új évtizedre nézve, bízzunk a még brutálisabb folytatásban.
