Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Overkill – Ironbound
(Nuclear Blast)
A Pop, csajok satöbbi óta tudjuk, hogy kétféle ember él a Földön: aki imád listákat írni, és aki nem. Az utóbbiak szót sem érdemelnek, a többieknél viszont egyértelmű – főleg a rockot, metált kedvelők esetében –, hogy előbb-utóbb felmerül minden idők legjobb riffjeinek sorrendbe állítása. A különféle zenei site-okon, magazinokban már számos példával találkozhattunk az évek folyamán. Ha én készítenék ilyet, az Overkill minimum két dallal tuti szerepelne rajta, mindkettő az 1987-es Taking Overen található: a Wrecking Crew és a Fatal If Swallowed. Ez a tény aztán meg is határozza az Overkillhez fűződő viszonyomat.
Ez a viszony pedig, nevezzük így, a tisztelet. Régebben persze volt hevesebb is az érzelem, a bevezetőben említett lemez például a mai napig büszkén feszít a thrash-top10-emben (ha érdekel valakit, egészen pontosan a 6., az előtte lévő öt: Ride The Lightning, Green, Metal Church, Reign In Blood, Punishment For Decadence), de hát az 1996-os The Killing Kind óta nem igazán tud közelebb férkőzni hozzám Overkill-album, az pedig jó rég volt.
D. D. Verni, az egyik őstag, aki 1980-ban, azaz pontosan 30 éve (!) alapította a zenekart, azóta is összebarkácsolt már néhány első osztályú riffet/dalt, de összességében az aranykort és a legnagyobb lemezeket – Taking Over, The Years Of Decay, The Killing Kind, Under The Influence, Horrorscope – sosem tudta felidézni és megközelíteni az Overkill. Tudom, ez a jó öreg, unásig ismert a „demós korszak volt a legjobb”-szerű fanyalgásnak tűnik, és mondjuk az, aki a Bloodlettinggel, netán a Killbox 13-nel ismerte, kedvelte meg Verniéket, csak legyint rám, de azért nem véletlen, hogy az Overkill úgy harangozta be az új lemezét, mint a klasszikus korszakhoz leginkább visszanyúló, mintegy pályát összegző alkotást – amire a 30 év mellett egy másik kerek jubileum, a 15. stúdióalbum is okot ad és feljogosít.
És valóban. A szűk egyórás Ironbound csak a hangzását tekintve friss, a rajta hallható zene alapján akár megjelenhetett volna, mondjuk, az Under The Influence helyett is 1988-ban. Innentől pedig mindenki maga döntheti el, ez jó-e, vagy sem. Tény, hogy a Slayer mellett nem nagyon jut az eszembe még egy zenekar, amely több évtizeddel és sok-sok albummal a háta mögött is ennyire nyílegyenesen, konokul halad az általa megkezdett vonalon, durva kitérők, súlyosabb tévedések és sajnos – legalábbis az utóbbi tizenöt esztendőben – nagyobb csúcspontok nélkül.
A The Head And Heart például annyira retró és visszatekintés, hogy a jól ismert Overkill-dalsorozat foszlányaival indít. Igaz, utána egy szokatlanul mély, majdhogynem hörgésszerű ének érkezik, de a refrén már mérsékelt mennyiségű dallamot is tartalmaz, a megszokott Blitz-féle magas, erőszakos hangon elkántálva. Igen, D. D. harcostársa, a másik őstag, Bobby „Blitz” Elsworth is úgy rekeszt, ahogy szokott, ahogyan azt már az első lemezen is tette, úgyhogy ebből a szempontból sem érhet meglepetés senkit, ahogy a többi szám végighallgatása után sem.
Az Ironboundon tehát minden ugyanaz, mint régen, de csak látszólag, mert a legfontosabb dolog hiányzik: a kiemelkedő dal. Vígan telik az egy óra, ám utána egyetlen árva számra sem emlékszem vissza igazán jó szívvel. Vannak príma riffek, röfi szólók, hajpörgetős thrash-támadások, fejet előre-hátra döccentető belassulások, 5-6-8 perces, komplexen felépített darabok, de mit ér az egész, ha az utolsó lecsengő hang után nem újra akarom kezdeni a lemezt, hanem szélsebesen valami izgalmasabb zene után kutatok? A tisztelet megmarad, a pontszám is ennek szól, de ha Overkill, akkor nálam ’96-ban végképp megállt az idő.
