Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ihsahn csak árnyéka Emperor-beli önmagának még mindig. A HAW egy kiváló demót jelentetett meg. A Kings Of Leon kiadott egy unalmas koncert-dvd-t. A Magnetic Fields kiadott egy folkos, akusztikus, egyszerű és kedves kis lemezt. A Surfer Blood mindent összekevert, ami az elmúlt 30 év amerikai gitárpopjában jó volt. Ömlesztett kritikák.
Ihsahn – After
(Candlelight)
Alany: Ihsahn az Emperor zenekar egyik agya volt. Aki még nem hallott erről a norvég black metal-legendáról, gyorsan képezze ki magát. Ajánlott tananyagok: In The Nightside Eclipse, Anthems To The Welkin At Dusk, IX Equilibrium nagylemezek. A 2001-es, sajnálatos, de érthető feloszlás után Ihsahn – aki az Emperorban mindig is a „művész úr” volt Samoth és Trym mellett – végleg a feleségével, Ihriellel már 1998-ban beindított Peccatum zenekarra koncentrált. Három lemezt és két EP-t adtak ki közösen, s bár mindegyik jól sikerült darab, ennek a történetnek is viszonylag korán vége szakadt. Az utóbbi néhány esztendőben Ihsahnt egy trilógia elkészítése foglalkoztatta, amelynek az After a befejező része. Az első két fejezet, a The Adversary és az angL, hogy is mondjam, nem Ihsahn pályafutásának a csúcsa. Az átlagmezőnyből természetesen még így is kiemelkednek valamennyire, ám egy olyan embertől kevés, aki részt vett az Anthems vagy a Nightside megalkotásában.
Pro: a stílus nagyjából ugyanaz maradt – extrém, progresszív metál –, de az After jobban sikerült. Hogy ez az igen fajsúlyos szerepet kapó szaxofonnak köszönhető, vagy más az oka, nem tudom. Az biztos, hogy Jørgen Munkeby, a norvég Shining szaxofonosa igencsak feldobta a zenét – ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, ő az egyedüli, aki dob rajta. A záró dalig sosem tudom eldönteni, szeressem, vagy ne ezt a lemezt, de az On the Shore igazán elsőrangú, bizony, már-már King Crimson-i magasságokba emelkedik, természetesen legfőképpen Jørgen játéka miatt. Amúgy is egyenletesebb a színvonal, összességében jobbak a számok, mint az első két lemezen.
Kontra: de még mindig nem annyira jók, mint amennyire Ihsantól remélhetnénk/elvárhatnánk. Itt-ott felüti a fejét az ötlettelenség, mintha egy-egy betét, tiszta ének vagy hörgés csak azért lenne ott, hogy még progresszívebbnek, összetettebbnek tűnjön a zene. Az utolsó Emperor-lemez miatt nem vagyok arról meggyőződve, hogy egy reunion lenne a legjobb megoldás, de az biztos, hogy Ihsahn önmagát ugyan megvalósítja, ám ezzel párhuzamosan egyre kevésbé érdekes.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3,5/5)
HAW – demo
(Szerzői kiadás)
Alany: A HAW a volt Stereochrist-énekes, Makó Dávid zenekara, ahol együtt zenél az Igorból érkezett Szabó testvérekkel, valamint a Stereochrist-dobossal, Binder Gáspárral. Nem meglepő módon a zene délies ízű (nem mediterrán, hanem az amerikai fajta), doomos, rock/metál. Mindezt jóval nyersebben, zajosabban vezetik elő, mint ahogy azt a Stereochrist teszi, ráadásul olyan autentikus hangszerekhez is hozzányúlnak, mint a bendzsó.
Pro: Makónak mindig jó érzéke volt a dallamokhoz, ez a HAW-nál sem változott, szinte minden dal dúdolható lesz pár hallgatás után, plusz most egy olyan csapat dolgozik mögötte, ahol teljesen otthon érzi magát, sőt az a gyanúm, hogy a zenébe is jobban beleszól, mint az előző együttesénél. Maga a játszott műfaj eléggé korlátok közé szorítja a zenekart, de azon belül azért szabadon mozognak, lásd az All Good All Fine című dal bendzsós részét, ami tökéletesen illik ebbe a stílusba, plusz ez a legjobb ötlet is a demón. A riffek jók, a Between Two Wars középrésze kifejezetten az, ráadásul itt amolyan hardcore-os/sludge-os bömbölés is bejön, ami csak tovább színezi a zenét.
Kontra: Demóhoz képest jól szól az anyag, teljesen élvezhető, de az az érzésem, hogy az idén megjelenő nagylemezen sem fogunk mást hallani, pedig egy erős sound mindenképpen jót tenne ennek a zenének. Így viszont kissé amatőrnek tűnik az egész.
(Szöveg: dg; pontszám: 4/5)
Kings Of Leon – Live at the O2 London, England
(Sony)
Alany: Érdekes jelenség a Kings of Leon. Annak ellenére, hogy Amerikából, Tennessee államból származnak, mégis a brit piacon váltak igazán sikeressé. Zenéjük akár lehet southern is, bár az igazi déli zene ennél jóval mélyebb, és nem is ilyen kesergős. A brit sikert igazolják ezen a dvd-n egy teltházas londoni koncert felvételével.
Pro: Ha csak a felvételt nézzük, az profi, hangulatos, szépen fényképezett, szóval teljesen rendben van. A számok már egyéni ízlés kategóriába esnek. Néhány nagy slágert biztosan írtak már, viszont nem túlzottan lendületes zenét nyomnak. Az elszánt tekintetű Caleb Followill hangja nem mutál, hanem rekedtes, és így van halvány jele a férfiasságnak.
Kontra: Ugyan a közönség baromi jól szórakozik, de ez a koncert alkalmanként nagyon unalmas, és a zenekar sem tesz semmit azon túl, hogy a hangszereit bámulva zenél (különösen Michael Followill katasztrófa, ahogy üres tekintettel felnéz néha a közönségre, mintha azok ott sem lennének). Néhány emelkedettebb pillanaton kívül vajmi kevés izgalmat tartogat a Kings of Leon. Ha igazi, tűzzel átitatott rockzenére vágyik valaki, szedje elő mondjuk bármelyik Pearl Jam-koncertfelvételt, mint ezt. Abszolút negatívum, hogy minimális extra sincs a lemezen, csak a koncertfelvétel, és slussz.
(Szöveg: dj; pontszám: 2/5)
The Magnetic Fields – Realism
(Nonesuch)
Alany: Stephen Merritt zenekara 1999-ben tört be a köztudatba, amikor kiadta a 69 Love Songs című 3 CD-t betöltő (fő)művét, amely meglepő módon valóban 69 dalt tartalmaz. A viszonylagos siker egy hatékonyabb kiadót eredményezett, és a következő lemez, az egyszerű című ’i’ Merritt édesbús melódiáival, a míves hangszereléssel szintén kiválóra sikeredett. Bár a Magnetic Fields addig sem ugyanazt az albumot jelentette meg más-más címmel (ezzel a mostanival együtt már kilencnél járnak), a 2008-as Distortion ennek ellenére is meglepő váltás volt. A Jesus and Mary Chain kultikus Psychocandyje adta az inspirációt Merritt számára, és a példaképhez méltó koszos, ótvaros zajfüggönyt sikerült kreálni, amely szerencsére nem eltüntette, csak a háttérbe rejtette a változatlanul első osztályú, tipikus merrittes dallamokat. A Realism – ahogyan a borító is jelzi – a Distortion párja, igaz, eredetileg más címekkel jelentek volna meg.
Pro: „csak a folk!” – adta ki a jelszót Merritt, és így is történt, a Realism folkos, akusztikus, egyszerű és kedves kis lemez. Merritt ha akarná, sem tudná megtagadni magát, azonnal elárulná őt, amint felcsendül jellegzetes mély hangja. Két énekesnő is szerepet kapott mellette, ilyen szempontból tehát elég változatos album.
Kontra: Magnetic Fields-light. Nem sikerült igazán emlékezetes dalokat írni, anélkül pedig egy poplemez halott. A mélypont, hogy néhol olyan, mintha a Pogues egy józan Shane MacGowannel játszana. Rágondolni is szörnyű. Annak idején úgy fogalmaztam, hogy Merritt a 69…-on és az ’i’-on tálcán kínálta a finomabbnál finomabb ételeket, míg a Distortionön jól eldugta, és nekünk kellett megtalálni minden egyes falatot, amelyek elfogyasztása így még jobban esett. Most ismét az orrunk elé tolta, viszont az összes kaja romlott. Méretes csalódás.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 2,5/5)
Surfer Blood – Astro Coast
(Kanine)
Alany: Ha az ember lát egy ilyen csoportképet, vagy arra gondol, hogy ezeket a lúzereket hogy kiröhöghetik már az osztálytársaik, vagy arra, hogy ez valószínűleg egy sikeres floridai zenekar, lo-fi-közeli megszólalással, akik kívülről tudják a Pixies-életművet. Segítek, a második verzió a helyes.
Pro: A Surfer Blood hatásai között tényleg ott van nagyjából minden, ami az elmúlt 30 év amerikai gitárpopjában történt, indulva a Pavementtől, bezárva a Vampire Weekenddel. Ennek megfelelően savasan, de a szcéna nagy részénél azért tisztábban szól, ha pedig ez is megvan, már csak a srácok dalírási képességén múlik a dolog. Az pedig van. A már tavaly is sokat hallgatott Swim mellé még felsorakoztattak 9 instant nyári slágert, ami ebben a mínusz ezer fokban több mint életmentő.
Kontra: Nincs nagyon mibe belekötni. Felhozhatnám, hogy nem túl egyedi, de szó sincs konkrét lopásokról, a többin meg 2010-ben már rég felesleges kiakadni.
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5)
