Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
High On Fire - Snakes for the Divine
(Century Media)
2003 február 3-án volt egy koncert a gödöllői Trafóban, ami, ha nem is lett olyan urbánus legenda, mint a Nirvana 1989-es budapesti fellépése, mégis folyamatosan emlegetik. Akkor lépett fel nálunk a Mastodon vagy ötven fizető néző előtt, a Remission turnéjuk keretében, előzenekarként, az estét viszont a második lemezét bemutató High On Fire zárta (egy Venom-feldolgozással). A Mastodonból azóta tudjuk mi lett; egy mainstream-közeli rockzenekar, ami a Metallica bázisát használja ismertsége növelésére, foglalkoznak is velük rendesen, van, aki a metál megmentőjeként tekint rájuk, egyre népszerűbbek. A High On Fire viszont hiába turnézott a Megadeth-szel, mégis maradt az undergroundban, morcos zenéjük valószínűleg nem is fogja soha engedni a nagyobb népszerűséget, inkább a kultikusság felé haladnak.
A zenekart a legendás Sleep gitárosa, Matt Pike alapította, de amíg a Sleep egy befüvezett, belassult stonerzenekar volt, addig Pike a High On Fire-ral a metál felé fordult, még ha nem is szakított teljesen gyökereivel. Már az első két lemezük is sajátosan szólt, de igazából a harmadik albumra, a Blessed Black Wnigsre forrt ki teljesen a stílusuk, ami legegyszerűbben leírva olyan, mintha a Slayert kereszteznénk a Motörheaddel. (Vagy akár úgy is mondhatjuk, hogy olyan, mintha egy betépett Kerry King nyomná ezeket a furcsán lüktető riffeket, amire a szokásosnál is rekedtebb Lemmy Kilmister krákogna egy jóízűt.) A negyedik lemeznek viszont nem sikerült elérni a Blessed… színvonalát, még ha rossznak nem is lehet mondani. Azon az anyagon túl sokat gondolkoztak, túlkomplikálták, ráadásul hosszú is, plusz nincs rajta annyi emlékezetes téma, nem lehet egymás után meghallgatni vagy tízszer, anélkül, hogy ne unnánk el magunkat, sőt, már egyszeri végigpörgetésnél is próbára teszi az embert.
A most megjelent Snakes for the Divine viszont nem ilyen. Csak 45 perces, és ez az eddigi legváltozatosabb High On Fire-lemez. Háromnegyed órányi hegyomlásszerű reszelős riffelés helyett (illetve mellett) igazi változatosságot kapunk, már az ő mércéjükkel mérve. A zenekarnak van egy jellegzetesen durva hangzása, amit az új producer, a Slayerrel és a Metallicával is dolgozó Greg Fidelman sem tudott elrontani, pont olyan jól szól, mint a Blessed Black Wings (pedig azt Steve Albini felügyelte), és nincs olyan steril, mint az előző Death Is This Communion. Akinek szívügye, hogy egy metálriff tökéletesen szóljon, az egyenesen szerelmes lesz ebbe a soundba, főleg, hogy nem csak Pike kilenchúros gitárja (az alsó három duplázva van) szól mesterien, hanem a dob és basszus is. Itt kell megemlíteni Des Kensel dobos törzsies, rengeteg pörgetést használó játékát, ami nélkül teljesen elveszne az a jellegzetes pulzáló ritmus, ami High On Fire lényegét adja.
A lemez elején a trió kapásból föladja a leckét a hallgatónak a több mint nyolcperces címadó dallal, de mivel itt van az egyik legemlékezetesebb riff is a lemezről, így, ha ritkán is jelenik meg, de már magában elviszi hátán az egész szerzeményt. Az album internetes felvezetőjeként használt kettes Frost Hammer (klip fent) ehhez képest már csak döngölés, ami olyan gyorsan átmegy az emberen, mintha nem is hatperces lenne. A harmadik Bastard Samurai ennek pont az ellenkezője lassan építkező, lebegős témáival, a durvább résznél pedig Matt Pike jellegzetes, tekerős, rángatózó gitárszólójával. Kb. ezt a változatosságot követi a többi négy (plusz egy átvezető) dal is, a lemez végére érve pedig nincs az az érzése az embernek, hogy most mindenképpen másik zenekarra vágyik, inkább kezdi újból az egészet.
Szövegileg maradtak annál a mitikus világnál, ami már az eddigi lemezeiknél is megvolt, és ahogy az Arik Roper által festett borító, ez is csak növelik azt a monumentálisságot, amit már pusztán az ösztönös zene is sugároz. Egyelőre úgy tűnik, hogy a Snakes for the Divine-nal Matt Pike-ék megalkották a tökéletes High On Fire-lemezt. Kérdés, hogy innen hová tudnak fejlődni.
