2010.03.17. 09:34 – _fá_

Betartott ígéret

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Titus Andronicus – The Monitor
(XL)

Vannak zenekarok, amikről lerí, hogy sokkal többre képesek, mint amit elsőre felmutatnak. Ez különösen akkor adhat okot bizalomra, amikor a zenekarnak annyira jó lett már az első lemeze is, mint a Titus Andronicus The Airing of Grievances-e. Már az első  nekifutás is kiemelkedő volt, de mindig az az érzésem támadt a hallgatása közben, hogy azért a Titus Andronicus több mint egy kicsit kapkodós, lo fi hangzású kocsmapunk zajongás, akkor is, ha ezt is tanítanivalón művelik.

És akkor most megveregetem a vállamat, mert igazam lett. Bár elsőre kicsit ijesztő a 65 perces lemezhossz, és a brutálisan soknak tűnő, gyakran 7 percnél is tovább tartó dalok látványa, de aztán a New Jersey-i zenekar a kezdő A More Perfect Union közepére eloszlat minden kételyt Itt minden okkal történik. Az irányvonal módosult, a kocsmapunkból vegyük el a kocsmát, és rakjuk oda helyette a progresszív szót. Hülyén hangzik, de igaz: a Titus Andronicus úgy használta fel az őspunkot, és alakította a saját képére, ahogy azt talán még senki. Nem szégyell egy színpad teljes lebontására is alkalmas dalrészletek közé beágyazni egy lágy zongorás betétet, hogy kiegészítse egy lassan építkező csordavokállal, hogy a végeredményt mondjuk skótdudával koronázza meg. Mindezt úgy, hogy az egész egy másodpercre sem veszít semmit az induló energiából, és ez adja a zenekar igazi erejét. Mindig érkezik valami olyan megoldás, vagy csak egy sima énekdallam, ami megakadályozza a figyelem lankadását, mert nem számított rá senki, meg ráadásul nagyon jó is. A különböző stílusokat Ian Graetzer basszusgitáros/énekes tartja össze néha hamisnak tűnő, de nagyon szuggesztív éneklésével, vagy néha inkább kántálásával.

A 10 dal az amerikai polgárháború témakörét dolgozza fel, ennek megfelelően, ha szükséges, vendégénekesek is megjelennek. A Vivian Girls, és a Hold Steady neve már eleve garancia az izgalomra, de meglepő módon a legnagyobbat mégis a Wye Oak, amúgy elég közepes zenekar énekesnőjével, Jenn Wasnerrel írt To Old Friends and New robban, annak ellenére, hogy az egyetlen végig balladisztikus dal a Monitoron. Az egészben az az abszurd, hogy ez egy alapvetően hentelés köré épülő dalcsokor, de mégis nagyon életigenlő. Szinte érezzük, hogy a tagság baromira élvezte a felvételeket, miközben jó tróger módjára elképesztő mennyiségű szeszt öntöttek magukba, hogy aztán másnap ők is meglepődjenek rajta, hogy milyen fasza gyerekek. Szeretném látni nemzetünk nagyjait, akik akár csak feleennyi öniróniával, és lelkesedéssel tudják feldolgozni a magyar történelem akár legvérgőzösebb eseményeit is.

A Monitorban megvan a potenciál, hogy új szintre emelje a Titus Andronicust. Az XL kiadó megfelelő háttér a hipszter körökön túli elismertséghez, a lemez pedig annyira sok mindent tartalmaz, hogy szinte bárki találhat benne neki tetsző részeket. Aztán egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy már hetek óta képtelen elfelejteni a Pot in Wich to Piss pozitív értelemben vett heroikus dallamait, vagy épp a No Future Part Three:  Escape From No Future-ra szeretné lerúgni az előtte állók veséjét, persze pusztán viccből.

Titusék elkészítették 2010 eddigi csúcsteljesítményét, a beleszarós dalösszecsapás, és a tudatos dalszerkesztés szabad szemmel alig látható metszetén. Mindössze egy dolog miatt vonok le fél pontot, az pedig a záró The Battle of Hampton Roads. Ez is remek, de a végén csak nem kellett volna 14 percet váratni a hallgatót, hogy feltehesse az elejétől az egészet.

Szerintünk: (4,5/5)
Szerintetek: (4/5)

lemezkritika indie punk titus andronicus



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása