Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Goldrapp – Head First
(Mute Records)
Goldfrappnek akármilyen jól is állt a 2008-ban bemutatott hippizés, valahol borítékolni lehetett a visszafordulást. A Seventh Tree albumként megállta a helyét, de a Goldfrapp eddigi munkássága az azonnal ható slágerekről is szólt, olyan meg nem nagyon volt rajta. Ráadásul pont rosszkor léptek erre az ösvényre, hiszen egyszer csak a szélesebb közönség is felfedezte magának az elektropopot, és most ott tartunk, hogy a La Roux világsztár, cikkem tárgya meg még mindig inkább a vastagkeretes szemüvegű zenebuzik fétise.
A továbbmódosított irányvonalat már a dizájnban bemutatják, mindenki higgye el bátran, hogy ez a lemez pont olyan, mint a borítója. Steril, végtelenül giccses, hatásvadász, de amúgy nem rossz. A duó folytatta a '80-as évek reciklálását, és hozzányúlt az egyetlen stílushoz, amihez még csak érintőlegesen nyúltak, ez pedig a leginkább amerikai filmekből ismerős bombasztikus hangzásvilág, ami alatt nagymellű görkoris lányok szolgálják ki az autós étterem vendégeit, és rosszabb esetben feltűnik Tom Cruise is pilótafelszerelésben. Nehéz elhinni, hogy ez fanyalgás nélkül is végighallgatható, de a Goldfrapp kulturmissziója sikeres volt, mert a lemezt felvezető Rocketnél a harmadik hallgatás környékére nem is zavaró, hogy olyan, mint egy Van Halen-szám szexi női énekkel. Sőt, egyáltalán nem lennék rajta meglepve, ha ez lenne 2010 Bulletproofja. És ez még csak nem is ez az egyetlen instant sláger a Head Firstön, az I Wanna Life, és az Alive is eséllyel repíthetik a zenekart komoly magaslatokba.
De túl szép is lenne, ha a stílusteremtő zenekar révbe érne. Goldfrapp hangja ide, Gregory stúdiózsenije oda, a Head Firstön annyira cél volt a hangzás tökéletesítése, ha az egészen érezni egy házi feladat szagot, amin az utasítások alapján fel kell vonultatni minden sablont a kiválasztott korszakból. Ezt annyira jól megcsinálták, hogy elfeledkeztek az egységes színvonalról, és ezért a kiemelkedő dalok mellett vannak, amiket sokadik hallgatásra sem tudok beazonosítani. Az sem erősíti a rajongást, hogy ez a 38 perc teljesen súlytalan, egyszerűen semmit sem mozgat meg a hallgatóban. Ezt fel lehet a lelazult koncepció részeként is fogni, de nekem hiányzik a Supernatural dögössége. A Head First így egy nagyon jó ötlet kicsit elcseszett megvalósítása lett csak. Nem annyira elcseszett, hogy kiábránduljak, csak annyira, hogy inkább bizakodva tekintsek a jövőbe.
