Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az Audrey Horne (képünkön) harmadik lemeze kicsit más, mint az eddigiek, de nem annyira. A Hippies lemez semmivel sem járul hozzá a Harlem zenekar fejlődéséhez, de ettől még nem annyira rossz. A Les Discrets túlságosan hasonlít az Alcestre, de ez nem feltétlen baj. A Ratt új lemeze pont olyan, mint bármelyik Ratt-lemez: glam rock a javából. A Slaughter At The Engagement Party szemtelenül fiatal deathcore zenekar Szegedről, akik a disznó hangját utánozzák.

Audrey Horne – Audrey Horne
(Indie)

Alany: Kultikus szellővel körüllengett zenekar, amelyik a black metálból érkezett tagokkal (Gorgoroth, Enslaved) már alakuláskor rászolgált erre. Miért kezd egy sötétlelkű zenész hard rock/grunge projektbe? Aztán az Audrey Horne nem is lett világosabb, csak dallamosabb. Három lemezt írtak (ebből egy megkapta a norvég Grammy-t), az utolsót neve alapján öndefiníciónak szánják.
Pro: Sodró, zaklatott és dallamos rockzene, ami a jó daloktól annyira kiemelkedő. Kialakult világgal rendelkeznek, ami az új lemezen tüskésebb, tömörebb. Valamilyen értelemben tényleg öndefiníció, mert immár nem csak azzal van elfoglalva az ember, hogy melyik részlet honnan ismerős, hanem már tudja is, hogy mi szól. Ez a lemez nem kellemes hallgatnivaló, de piszokul jó dalok vannak rajta.
Kontra: Homogén, kissé nehezen megkülönböztethető énekdallamok jellemzőek, de Torkjell Rød (Toschie) világa ilyen, és nyilván nem is fog változtatni rajta. A refrének inkább az alattuk játszott, többrétegű dallamoktól emlékezetesek. Arról nem beszélve, hogy aki nagyon akar, még mindig előhozakodhat eredetiségvizsgálattal, és okkal, mert például a Pitch Black Mourning is csak a kézenfekvő refrén, meg a szólók miatt különbözik a Tooltól.
(Szöveg: dj; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Harlem – Hippies
(Matador)

Alany: Az austini Harlem három irigylésre méltóan energikus fiatalember zenekara. A 2009-es debütáló lemezüket követően – melynek infantilis címe: Free Drugs;-)". – mostanra elérkezett az idő a folytatás megjelentetéséhez is. A Female Fantasy után, ezúttal a Matadornál.
Pro: A trió továbbra is az amerikai garázsrock hőskorát, a már-már történelmi jelentőségű Nuggets-érát éleszti újra. Ezt pedig még mindig rendkívül szórakoztató módon teszi: mindenféle erőlködés nélkül, pajkos önfeledtséggel és magabiztos elánnal. A csetlő-botló tinédzservallomásokat fülbemászó pop-punk dallamokba és kellemesen karcos lo-fi hangzásba csomagolva kapjuk meg. Nincs mese, ezt tényleg csak imádni lehet. Különösen ilyenkor, a tavaszi napsütés idején.
Kontra: A Hippies semmivel sem járul hozzá a Harlem fejlődéséhez. Mellesleg az ilyen zenekarokkal, bizony-bizony, lassan már Dunát lehetne rekeszteni.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 3/5)

Les Discrets – Septembre et ses dernières Pensées
(Prophecy Productions)

Alany: a legutóbb itt tárgyalt francia Alcest „ikertestvére”. Nagyjából mindaz elmondható róla, ami az Alcestről, annyi a különbség, hogy a Les Discrets még az első lemezénél tart, és csak majdnem egyszemélyes zenekar. Az Amesoeurs-ből ismert, az Alcestet koncerteken basszusgitáron kisegítő Fursy Teyssier játszott fel a dob kivételével minden hangszert, ő készítette a lemezborítót (amúgy a zenélés mellett filmezik, rajzol, és az új Alcest-lemez művészeti munkája is az ő keze ügyességét dicséri), míg Winterhalter (szintén Amesoeurs, élőben Alcest) dobol. És hogy a francia gay-maffia teljes legyen, ám kétnemű, a szövegeket Audrey Hadorn énekesnő írta, aki ugyancsak az egyébként már megszűnt Amesoeurs tagja volt – az alcestes Neigével együtt. Mindenki tudta követni?
Pro: némelyest direktebb, kevésbé folydogálós, mint az Alcest. Teyssier nem károg, a lágy francia nyelv így még romantikusabbá teszi a zenét. Konkrétabbak a riffek és az énekdallamok, bár azért a jellegzetes visszhangos-maszatos hangzás a Les Discretsnek is sajátja. Ha feltétlenül el kellene helyezni rendszertanilag, a susmorgós dark metal elég jó besorolásnak tűnik. Az énekesnő szerepeltetése, a sok szép akusztikus rész és az olyan dalcímek, mint Őszi sanzon, egy rendes metálosban tovább mélyítik az érzést: hát ezek is homoszexuálisok!
Kontra: ez egyértelmű: a Les Discrets túlságosan hasonlít az Alcestre.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Ratt - Infestation
(Roadrunner)

Alany: A nyolcvanas évek egyik legjobb glamrockban (vagy pinametálban, kinek hogy) utazó zenekara, a Ratt elég sokáig váratta rajongóit az újabb stúdióalbummal, amin nem is nagyon lehet csodálkozni, hiszen a hivatalosan 1992-ben feloszló, majd összeboruló, megint szétszaladó, később tagot vesztő és ismét újjáalakuló formációra a tetszhalott jelzőt is csak erős túlzással lehetett volna ráhúzni a 2000-es évek kezdete óta. Mostanában azonban divatos a retrómetál, aki csak tud, újjáalakul, és kiad egy jobb-rosszabb albumot, így Stephen Pearcy fogta három régi harcostársát (Warren DeMartini gitárost, Robby Crane bőgőst és Bobby Blotzer dobost), hozzájuk csapta Carlos Cavazo egykori gitáristent, majd leporolták az első két Ratt-anyagot, a nótákat kicsit áthangszerelték, a felét kihajították, egy normális hangmérnökkel megkevertették, és kiadták őket Infestation címmel. Az eredmény egy klasszikus Ratt-album lett, DeMartini még mindig isteni riffeket bír írni, Pearcy hangját ezer közül is megismeri az ember, nekem csak egy fokkal több dög hiányzott belőle, no meg a frissesség.
Pro: pont olyan, mint bármelyik Ratt-anyag.
Kontra: pont olyan, mint bármelyik Ratt-anyag.
(Szöveg: Sixx; pontszám: 4/5)

Slaughter At The Engagement Party – I Killed Everyone, Will You Marry Me?
(Szerzői kiadás)

Alany: a Slaughter At The Engagement Party (továbbiakban SATEP) egy szemtelenül fiatal zenekar Szegedről. Mivel volt szerencsém élőben is látni, meg kell valljam, hogy pofátlan módon szembe mennek a magyar trendekkel is. Ugyanis itthon néha szokás előbb nem tudni zenélni és színpadra állni, mint fordítva. Sikeresen megfordították ezen folyamatot, ráadásul van is mire alapozniuk. Bár a mai világban a ‘core színterekről érkezett zenekarok néha viszolygást váltanak ki az emberből (érthetően), ezért sem a metalcore, sem a deathcore elnevezés nem lenne fair. Tény azonban, hogy a bemutatkozó EP magán viseli a fent említett stílusokat, azonban egészséges a keverék. Az ország egyik legnagyobb extrém metal reménységei.
Pro: zeneileg sok dolog kavarodik, repkedhetnek a zenekarnevek, van itt svéd death metal, van itt Meshuggah-szerű zúzás, van itt heavy hardcore breakdown, nyomokban emlékeztet a Dawncore-ra is, eléggé merészek voltak ahhoz is, hogy az egyik dalban legyen egy hip-hop betét (ami még jól is hangzik!). Ráadásul maguk csináltak mindent, stúdiófelvétel, design és saját pénzből kihozták digipak borítóval. Ez szintén nagy szó, amikor manapság mindenki állami támogatásért áll sorba.
Kontra: a stílusjegy disznómészárló-sikoly énekhangról szívesen lemondanék, de ebből nincs sok a lemezen. A hangzás több mint elfogadható, nekem a dob tűnik enyhén sterilnek. Magasra tették a lécet ezzel a bemutatkozással.
(Szöveg: jz; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!