Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
MGMT – Congratulations
(Columbia)
Az MGMT (induláskor még Management) második lemezére nem kisebb feladat várt, mint meggyőzni mindenkit. Meggyőzni a szkeptikus médiumokat, hogy ez nem egy pár kiugró dalt megírt, de amúgy közepes együttes, meggyőzni a Kids és Time to Pretend rajongóit, hogy maradjanak velük, és lehetőleg meggyőzni egy rakat új embert, hogy kezdjenek el rajongani. Ennek ellenére a duó többször is nyilvánvalóvá tette, hogy őket nem érdeklik ezek az elvárások, ne várjon senki slágereket, és egy darabig arról is szó volt, hogy klip sem készül, mert nem dalban, hanem lemezben gondolkoznak.
Ez a lázadozás szimpatikus, de még az eddiginél is magasabbra rakja az átugrandó lécet, amit az Oracular Spectacularral eleve a legtöbbek számára megközelíthetetlenül magasra raktak. Az elsőként világ elé tárt Flash Delerium például felvetette azt a gyanút, hogy itt nem egy mélyebb lemezről van szó, csak egyszerűen szarabb dalokat írtak. Nem rossz szerzemény, de nem volt benne felfedezhető az a plusz, ami indokolttá tette volna a vad rajongást.
Aztán mikor a teljes Congratulations előkerült (jópofa módon a zenekar amint tudomást szerzett az anyag kiszivárgásáról, azonnal kirakta a honlapjára is), összeállt a kép. Ez tényleg egy lemez. De amúgy nem sokban tér el a bemutatkozástól, már amennyiben valaki tényleg nem csak Kidset, és a Time to Pretendet hallotta eddig. Ugyanaz a Ziggy-korszakos Bowie-ban, és 2000 környéki Flaming Lipsben gyökeredző pszichedelikus popzene szerepel itt is, egy kicsit, ha lehet több hangsúlyt helyezve a pszichedelikusra. Nem a Congratulatiosnről fog kikerült 2010 indie-diszkóinak kihagyhatatlan dala, de nem is volt cél. Ennek ellenére ez a bő 44 perc folyamatos csúcspont, és pont ezért tűnik fel csak sokadik hallgatásra, hogy az Oracularos Pieces of What kistestvérének is tekinthető I Found a Whistle milyen könnyfakasztóan gyönyörű, vagy, hogy a 12 perces Siberian Breaksbe mennyi olyan ötletet belesűrítettek, amikből mások simán külön dalokat írnak – és ez utóbbi mellesleg mennyire emlékeztet az elsőlemezes Pink Floydra.
A Congratulations tehát közel sem annyira nehezen fogyasztható lemez, mint amilyennek ígérkezett. Igaz, hogy nem törekedtek feltétlenül a megszokott popdalformára, de jogos elvárásnak vélem, hogy ez 13 évvel az OK Computer után már senkinek sem jelenthet akadályt. Ezennel az MGMT végleg belépett a komolyan vehető zenekarok közé, abba a nem túl népes klubba, aminek tagjai még hosszú idő után is lelkes rajongótábornak készíthetnek új lemezt. Gratulálok!
