Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jónsi – Go
(XL Recordings/Parlophone)
Van a földgolyó többi zenekara, és van a Sigur Rós. Ezzel az állítással azok is egyetérthetnek, akik netán a hátuk közepére kívánják az izlandi kvartettet. Mert a Sigur Rós annyira más – nem jobb, nem rosszabb, más – mint kortársai, hogy a könnyűzenében külön klubot képez, amelybe nincs felvétel. Olyan, mint a Holdunk: nem a legnagyobb égitest a világegyetemben, nem is a legcsillogóbb, ha felnézünk az égre, nem mindig látjuk, de mindenki tudja, hogy van, és hogy csak egy van belőle. Az izlandiak énekese, Jónsi Birgisson az első szólólemezét jelentette meg a napokban, és a nagy kérdés az volt: hallunk-e tőle valami újat, vagy marad a megszokott szférák zenéjénél.
Persze nagyon nehéz úgy újat és mást létrehozni, ha valakinek annyira azonnal felismerhető, különleges hangja és énekstílusa van, mint Jónsinak. Aki egyszer is hallotta, többé biztos nem felejti, felismeri ezer közül, és egyúttal – legtöbbször szélsőséges – ítéletet is alkot róla, ami az „egyen”-ből bármi módon kiemelkedő művészek örök keresztje. Hogy tudniillik sokszor túlzottan hamar kimondatik róluk a Megfellebbezhetetlen Vélemény, amelyet aztán esetleg egész életművükkel sem tudnak megváltoztatni, bármit is tegyenek közben.
A Sigur Róst és énekesét olyan nagyon azért nem zavarhatja ez a dolog, hiszen a zenekar abnormális módon népszerű. Legalábbis semmiképpen nem nevezhető hétköznapinak, hogy egy a földtől ennyire elrugaszkodó, külön zenei világot alkotó és abból soha ki nem lépő együttes ekkora rajongótábort tud a háta mögött, és még a kritikusok szimpátiáját is bírja. (Egy kis személyes kitérő. Bár nem tudhatom biztosan, de azt hiszem, nem tévedek nagyot: számomra nyílt először lehetőség szélesebb nyilvánosság előtt méltatni az izlandiakat. Amikor 2000-ben a Metal Hammerben írtam az Ágætis Byrjunról, a Sigur Rós még teljesen ismeretlen zenekar volt egy távoli országból, amelyről akkoriban az átlagos zenekedvelőnek maximum Björk jutott az eszébe. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezzel az elvarázsolt zenével ilyen magasságokba jutnak el – igazából a mai napig megfejthetetlen talány, hogyan történhetett meg.)
Márpedig a siker hamar megérkezett. Második albumukat, az Ágætis Byrjunt az évszázad izlandi lemezének választották, egyebek közt a Pitchfork és a Rolling Stone is igen előkelő helyre sorolta a 2000-es évek produkciói között (habár 1999-ben jelent meg), aztán a () és a Takk… sikerei után a 2008-as Með suð í eyrum við spilum endalaust végleg sztárrá avanzsálta ezt a teljesen antisztár zenekart. Pedig a Með… igen jelentős változást tartalmazott az addigiakhoz képest: a hosszú szárnyalások mellett (helyett) vidám és kerek popdalokat is tartalmazott. És itt meg is érkeztünk Jónsi szólóalbumához.
A bevezetőben feltett kérdésre ugyanis a válasz: igen, hallunk tőle újat, ami viszont nem is igazán új. Az világos, hogy Jónsi egyedi orgánuma meghatározza a Gót, ám összességében mégis olyan lett a lemez, mintha a Með…-ről lefelejtették volna a monumentális témákat és velük együtt a pátoszt. Az eleve rendhagyó, hogy mindössze 40 perc, és az is érdekes, hogy a számok szinte mind 3-4 percesek, Jónsi pedig nem a Sigur Rósnál használt ún. Hopelandic nyelven, hanem angolul és izlandiul énekel. Nem mintha a furcsa falsettója miatt ebből sokat észre lehetne venni.
Azok, akik kedvelik az élőben és lemezen is jól működő Gobbledigookot, a Með…-et felvezető slágert (már az is meglepő, hogy a Sigur Rós esetében ezt a szót nem kell idézőjelbe tenni), élvezettel hallgatják majd a Gót. Ki gondolta volna a Takk… idején, hogy pár esztendővel később a Sigur Rós, majd az énekese szólóban felhőtlen, hippis, a freak folkkal is kacérkodó dalokkal tölti meg albuma egy részét? Márpedig a nyitó Go Do a Gobbledigook párja, de az Animal Arithmetic, a Boy Lilikoi és az Around Us is hasonlóan viháncolós. A pezsgő ritmusokért a finn Samuli Kosminen felel, míg a Go optimista hangvételének kialakításában kisebb-nagyobb szerep jutott Alex Somersnek (vele készítette Jónsi a tavalyi, végtelenül unalmas Riceboys Sleeps-lemezt), Peter Katisnak (egyebek mellett dolgozott már az Interpollal is) és Nico Muhlynek (például Björk, Antony And The Johnsons).
A Sigur Rós kifejtős-építkezős, mélázós oldalát kedvelők számára rossz hír: a Gón nyoma sincs hasonlónak. Ugyanakkor az anyazenekar lemezein mindig nagyon erős lírai vonal itt is jelen van, nem is kismértékben, hiszen majdnem az album fele lassú dal. A zongorás balladából kiterebélyesedő Tornado, a Sigur Rós munkásságára talán leginkább emlékeztető Sinking Friendships, a komor hangulatból egyre szárnyalóbbá váló Kolnidur, vagy a szinte csak Jónsi hangjára építő Grow Till Tall is szép, igaz, egyik sem képes előidézni az Untitled #1 hallgatásakor még sok év után is feltörő sóhajt. A csendes zárásnál (Hentilás) aztán az énekes megint csak nehezen tudná letagadni, hogy honnan érkezett.
Jónsi első szólóalbuma tehát logikus folytatása a Sigur Rós legutóbbi lemezének, és a megítélése igazából attól függ, honnan tekintünk rá. A Sigur Rós-univerzumból a Go egy izgalommentes, egyszerű, de korrekt dalcsokornak tűnik, míg innen, a földről nézve az átlagnál jóval elvarázsoltabb, ám szórakoztató popzene.
