Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The White Stripes - Under Great White Northern Lights
(Third Man)
Eljutottunk odáig, hogy a lassan tíz éve még időszaki sikernek saccolt White Stripes férfi tagja mára önnön jogán az egyik legtöbbet emlegetett zenész lett, és érdekesség az érdektelenségben, hogy gyakorlatilag botrányoktól, drogoktól mentesen, zenei projektjeivel tartja magán a folyamatos figyelmet Jack White. És hiába volt neki a közepesen unalmas Raconteurs, a három fokkal faszább Dead Weather, azért sokan várjuk, hogy mikor kavarodik fel a 3 éves állóvíz a világ leghíresebb rockduója körül. Nos, új lemez nincs, dokumentumfilm és élő zenei anyag van. Utóbbival kezdjük.
Szögezzük le, hogy a White Stripesnak nem ez az első élő kiadványa, de kétségtelen, hogy a promóció és a felhajtás alapján ez bőven így tűnhet. Az pedig, hogy ők élő anyagot adnak ki, amiatt érdekes, mert duó lévén aligha meglepően ketten vannak, és bár felvételen azért bizony megy a sunyi csalás több szólamban feljátszott gitárral meg basszussal, éneksávokkal, élőben viszont tényleg az a szitu, hogy kinn áll a cukrászatból szalajtott mikrofonokkal és erősítőkkel telepakolt tizenhatezer négyzetméteres színpadon két szuperjátékos, komolyan vehetetlen korszakzseni, és játszanak, csépelnek, csapkodnak. Ez a látvány, itt-és-most-történik érzet nélkül, youtube videón, ha éppen nem is szar, de azért szellős. Mert hiába jönnek vissza emberek úgy, hogy ilyen pengetési technikát, meg ilyen dizájnt ki látott még, nahát, azért egy komplett rockzenekart a tradicionális formában nem pótolja mindez.
Mégsem picsog senki, és elvileg ebben van a 'Stripes titka, vagy valami ilyenképpen lehetne megszakérteni - elértek abba a státuszba, hogy bár a Seven Nation Army a megjelenésekor az amerikai lista 76. helyén nem sok vizet zavart, mostanra a klasszikus anekdota szerint meccseken szokás bömbölni, hogy TAA-TA-RATTATTA-TAAA-TAAA.
Szóval valószínűleg különösebb fejvakargatás nélkül az lett a koncepció, hogy hagyják az élő felvételt úgy, ahogy van. Amit a mikrofon ott és akkor felvett, az benne van, nincs belőle elvéve, nincs hozzá felvéve, a kurvára mellément hangok mellette maradnak, és ez így jó, hogy ne mondjam; hiteles. Csak hát… a dalok. A ténykedése alatt rengeteg felé elment zeneileg a duó, és ebből általában a recsegős garázsblues, valamint klasszikus dalok sültek el a legjobban, amik ugyan részben szerepelnek itt is, de arányaiban alul reprezentáltak. Amikor pedig nem, akkor összekutyulódnak az évtized közepének zongora-orgonatripjével, valamiféle szerethetetlen izét hagyva végeredményként (Ball and Biscuit), a gyors szám dühítően lelassul (Fell In Love With A Girl), ami pedig felvételen végül is izgalmasan csapong, az itt inkább idegesítő (Icky Thump).
Minden finnyázás ellenére azonban tényleg a White Stripes az egyik legjobb, és legkevésbé érthető dolog, ami az elmúlt tíz évben a pop-rockban történt, és ez ezen az élő felvételen is határozottan érezhető, még akkor is, ha egyébként több potenciál volt benne. Arról filozofálni, hogy ez a fajta kamu-lo-fi tulajdonképpen kamu-e és lo-fi-e, feleslegesen összezavarja már a cikkírót és az olvasót is, de az biztos, hogy a büszke házibarkács hozzáállás a világsztár státusszal sem halt ki a két fura figurából, és ez mindenképp dicséretes. Frusztrált hangzásbuzik mindenesetre kerüljék.
Végül ne menjünk el szó nélkül a film mellett sem. A képanyag gerincét egyrészt a lemezre felkerült dalok színpadi kamerával megspékelt verziói adják, illetve színpad mögötti jelenetek, és a kanadai, egyébként kifejezetten szimpatikus turnékoncepció bemutatása. A képi megvalósítás és a design hangulatos, teljesen fekszik a White Stripes imidzsbe, és kiderülnek igen érdekes dolgok, például, hogy Meg White dobost egész egyszerűen (ha nagy nehezen megszólal) még angolul is feliratozni kell, mert a közeli ismerősei is nehezen értik, de azért debilen mosolyogni és dobot csépelni nagyon jópofán tud, illetve a buszon, hajón, bowling-klubban, mező közepén rögtönzött, és tíz perc alatt promotált koncertek is tök jók. Kár, hogy ezekből végül kevés került a filmbe, a Sigur Rós Heimáját is emiatt szerettük az izlandi táj mellett. Csak az a szomorú, hogy azért mindezek mellé került egy adag felesleges, kissé nárcisztikus menőzés, és hát igaz, ami igaz, nincs ebben másfél órányi kontent. Ha nem vagy rajongó, szívfájdalom nélkül tekerd át, amit unsz - totál érthető.
