Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
EZ Basic – Hello Heavy
(TwelveTones)
Nemrég jelentette meg a második nagylemezét a magyarországi indie-élmezőny egyik jeles képviselője, az EZ Basic. Szarvas Árpád és csapata a Hello Heavy névre keresztelt albumán büszkén folytatja a már megkezdett utat. A zenekar, a kezdeti kétfős felállásból, mostanra négytagúra bővült; a korong pedig nem más, mint a szuperproducer George Shilling közreműködésével készült el. Úgy tűnik, tehát minden körülmény adottnak bizonyult egy remek folytatáshoz.
A Hello Heavy kapcsán a legörvendetesebb tény talán az, hogy az EZ Basicnek végre sikerült levetkőznie a már-már megközelíthetetlenül hűvös eleganciáját. Ezáltal pedig töredékére csökkenhet a hallgatóban kialakult nemkívánatos idegenségérzet, melynek legfőbb okozója a Hocus Focus görcsös távolságtartása volt. Az új lemez bátrabban csilingel, és jóval markánsabb hangzást enged meg magának, mint az elődje. Külön izgalmakat rejt a kilencvenes évek shoegaze zenekarait idéző ének, amely a kultikus Slowdriveride-korszakra jellemző módon olvad a hangszeres kíséretbe. Az ehhez társuló szövegek legmaradandóbb sorai pedig egyértelműen a kiváló ízlésre valló popkulturális utalások. Terítékre kerül például az Of Montreal-énekes Kevin Barnes és a seattle-i szakállasok népszerű gyülekezete, a Fleet Foxes is. A Hello Heavy egyetlen negatívuma mindössze annyi, hogy laikus füllel csak viszonylag keveset hallhatunk ki azokból a sokat emlegetett izgalmas megoldásokból.
A kezdő Sleeping In instrumentális kraut- és/vagy spacerock nyitánya fokozatosan vezeti fel a kikezdhetetlen Motorik Eriket. Ezután a potenciális indie-sláger, a szeleburdi May következik. A Layoffs Not Days Off a Foals matek rockját gondolja tovább. A Spy FM ártatlan és kedves popsiriszálásra invitál. A Fingermonster pedig egy imádnivalóan pajkos energiabomba. A lemez leggyengébb pontjaként egyedül a Pulse fullad némi érdektelenségbe, holott igazán szép is lehetne. Varga Zsuzsa vendégszereplésével a könnyen kezelhető feszültséget keltő Bad Boyfriend is emlékezetessé válik. A Friends, csodás módon, egy részegen óbégatott Beach Boys-vokálból vedlik át egy hamisítatlan, kaliforniai deszkás punk köntösbe. A záró Going South pedig egyenesen úgy hat, mintha maga a Jesus and Mary Chain játszaná el nekünk flegmán a Velvet Underground legendás Sunday Morningját. Majd lassan elhalkul, és egy kozmikus pompába bújtatott ábrándozás formájában tér vissza, hogy aztán végleg lezárja a korongot.
A Hello Heavy legfontosabb feladata, hogy emlékeztessen mindenkit: van egy teljesen korrekt, nemzetközi viszonylatban is abszolút helyt álló zenekarunk. El lehet menni a koncertjeikre, le lehet pacsizni az énekessel, kérhetünk aláírást a dobostól, miegymás. Akár minden egyes hétvégén. És ami még ennél is fontosabb: mindezt itt, a zeneileg korántsem felvilágosult hazánkban, a szánalommal kedvelt Magyarországon.
