Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Malcolm McLaren temetése @ Camden Town, London 2010. április 22.
Camden Town főutcáján, a metró állomás előtt, több százan nyugodtan várakoznak Malcolm McLaren, a „punk keresztapjának”, a Sex Pistols managerének negyed kettőkor kezdődő temetési menetére. A társaság vegyes, velem szemben három punk, az egyik kopasz és szénné tetovált, lábán holdjáró szerű bakancs, bőrdzsekijén pedig egy horogkeresztes Bobby sapkát viselő rendőr látható. Két társa visszafogottabb, csak simán lepukkantak, nejlonzacskót szorongatva ácsorognak. Mellettük egy fotós folyamatosan a holdjárós punk, kopasz fején lévő tetkókat fényképezi. Tőlük balra egy Napóleonnak öltözött hosszú hajú fickó cigizik, míg mellettem egy öltönyös fazon nyújtogatja a nyakát. Egy ötven körüli férfi pedig diktafonnal mászkál és kérdezgeti random módon a várakozókat, hogy ki miért tartotta fontosnak, hogy ma ide eljöjjön.
Fél óra várakozás után érkezik meg a menet. A koszorúkat szállító halottas kocsit, négy, fekete paripa és a koporsót szállító fekete hintó követi. A koporsón, a „Too Fast to Live, Too Young to Die” felirat olvasható, ami a hetvenes években McLaren használtruhákat árusító boltjának volt az eredeti neve. Az emberek tapsolnak. A lovas kocsit követő négy limuzinban, a szűk család foglalhat helyet, míg a sor végén haladó emeletes busz arról gondoskodik, hogy ez ne csupán egy szokványos gyászmenet legyen. Oldalán az elhunyt névjegyévé vált szlogenje, a „Cash from Chaos” olvasható. (McLaren a Sex Pistols történetét a saját, a manager szemszögéből bemutató 1980-as filmjében, a „Nagy R’n’R Svindliben, viselt ilyen feliratú pólót). A busz a „Semmibe” tart, mint ahogy azt az elején elhelyezett irányjelző tábla mutatja. Hátul pedig szórólapok, és Daily Terror magazinok röpködnek a tömegbe. Mindeközben a hangszórókból bömböl az elmaradhatatlan zene.
Az első, hip hopos McLaren-dal után, Sex Pistols-számok következnek. Camden Town színes forgatagában - ami McLaren nélkül ma szinte biztos, hogy nem így nézne ki - turisták ezrei kattogtatják a gépeiket. A buszra öt-hat punk felváltva felkapaszkodik, énekel, bemutat a kameráknak, a tömeg pedig futólépésben követi őket. Az emberek mosolyognak. A sofőr néha megáll, és egy ilyen pihenő alkalmával több százan együtt üvöltik a Sid Vicous féle My Way refrénét. A főutcáról lefordulva a busz azonban sebességet vált. Konkrétan futni kell utána. Ilyet se láttam még: futó gyászmenet. Ez az igazi punk attitűd mondom magamnak. Hát legyen! Én is szaladok. Van egy fura hangulata annak, mikor egy kihalt utcán ötven-hatvan ember egy halottas kocsi után lohol. Kentish Town-i metró megállónál ugyan még utolérjük a buszt, amihez időközben több bringás, motoros, meg két oldtimer is csatlakozott. Azonban az újabb zöldnél végérvényesen elhúznak. Csupán távolodva halljuk az Anarchy in the UK sorait, és a busz végére felkapaszkodott négy punk kiáltozását.
A kemény mag azonban nem adja fel, megyünk tovább. Futás helyett viszont inkább már csak sétálunk. Mostanra kb. fogalmam nincs, hogy merre járunk, de nem is érdekel igazán. Követem az előttem sétáló, anarchia felvarrós, rózsaszínű hajú csajt, aki pedig a két, zacskós punk után megy. Valamint útközben hozzánk csapódik még egy brazil újságíró nő is. Félóra gyaloglás után érünk a temetőhöz, ahol kb. száz ember gyűlt össze, és a kapun épp most tolat be a busz. Mivel a temetés családi körben zajlik, két rendőr gondoskodik arról, hogy mi a kerítésen kívül maradjunk. Ez nem is baj. Ennyivel én meg is elégszem, és amíg kifújom magam, a jelenlévőket nézegetem. Kétharmad szimpatizáns, egyharmad fotós, akik a kerítéshez támasztva fotópuskáikkal csak azért is fényképeznek. Ekkor értem meg igazán, a „Cash from Chaos” lényegét. Mivel se technikai feltételeim sem kedvem nincs ahhoz, hogy paparazzit játsszak, lelépek.
Három nappal később megyek vissza, hogy nyugodt körülmények közt kereshessem meg a sírt. A bejáratnál fizetendő belépőn még kiakadok, azt viszont már csak rezignáltan veszem tudomásul, hogy az emberek nem sírokat ápolni, hanem szimplán sétálni járnak ide. A sírok zöme emiatt el is hanyagolt, friss virág csupán elvétve. Malcolm sírja –egyelőre- kivétel. Szemben épp egy fiatal lány ül, virágcsokorral a kezében. Nem akarom megzavarni. Mintegy húsz perc után helyezi el a csokrát a sírra. Elszégyellem magam, hogy én egy szál virágot se hoztam, így mikor odalépek, egy frissen letépett gyermekláncfüvet helyezek el a lány csokra mellé. Én ezzel búcsúzom a „Punk keresztapjától”.
