Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
New Young Pony Club @ Indie Sauna, Bécs 2010 április 24.
Az It Might Get Loud című filmben sokak szerint nagyon nem rock n’ roll dolog az a rész, amikor Jimmy Page arról nyavalyog, hogy a Led Zeppelin, Yardbirds előtti években, autókban összezsúfolódva, többször a hangszereken aludva, zenésztársaival nem egyszer náthásan kellett utazniuk koncertekre keresztül-kasul Anglián, és akkoriban fontolóra is vette, hogy ha a zenészszakma ennyi megpróbáltatással jár akkor ő köszöni nem kér belőle. Amikor szombaton Bécsben Tahita Bulmer,a New Young Pony Club félvér énekesnője az első szám után kedvesen megkérte az Indie Sauna kis termébe összepréselődött 250-300 fős közönséget, hogy ha lehet ne dohányozzanak mert asztmás, és alig kap levegőt, ezt valószínűleg szintén nem tartották túl rock n' roll dolognak a körülöttem álló osztrák csajok, ugyanis egy vállrándítás után kb. egyszerre gyújtottak rá a következő cigire. Kegyetlen világ. Ennek ellenére a New Young Pony Club új albumának címéhez méltóan (The Optimist) mosolyogva és magabiztosan nyomult tovább a koncertet nyitó Chaos című dal new wave-diszkója után.
Az élőben két fiú (gitár, basszusgitár), három lány (ének, szinti, dob) felállású angol zenekar nem először járt Bécsben (2008-ban is felléptek már itt), és ahhoz képest, hogy este 10 órára volt kiírva a kezdés egy órás késéssel, 11-kor léptek az Indie Sauna (leginkább a margitszigeti ChaChaCha zárt termére emlékeztető) kicsiny színpadára. A már említett Chaost követő rövid intermezzo után Tahita egy kicsit még bizonytalanul csapott 
bele a következő dal kezdő soraiba, de a remekül megszólaló zenekar bombabiztos ritmusszekciója (elsősorban a szilárd, monoton tempót diktáló dobos csaj, Sarah Jones) gyorsan visszazökkentette az énekesnőt, aki onnantól kezdve még nagyobb lendülettel és beleéléssel énekelte végig a koncertet. Tahita hangja meglepően jó élőben, és volt is alkalma megmutatni igazi énektudását, ugyanis az első album flegma szövegelését dallamosabb énektémák váltották fel az új dalokban, és ezek élőben is nagyon működnek. A Hiding on the Staircase riói karnevál-ritmusa, és a legnagyobb ovációt kiváltó Ice Cream műanyag-pop menetelése után az Optimist dalait vették elő, és a Lost a Girl, a Dolls, vagy a We Want To alatt a bájos szintis csaj (Lou Hayter) is jobban elengedte magát, aki az első két szám alatt még olyan arckifejezéssel játszott, mint akinek az jár a fejében, hogy otthon vajon bekapcsolva maradt-e a vasaló (pedig valószínűleg csak a gitárt nem hallotta eléggé a monitorból).
A zenekar remekül adagolta az új album dalait (talán az Oh Cherie sikerült egy kicsit laposabbra), de számomra a PJ Harvey-feldolgozás (Dress) volt az est fénypontja, még ha erre a dalra nem is volt akkora tombolás mint a kötelező lábcin emelgetős, dizsi alapú számokra. Az egy órás szett bőven elég volt a NYPC számára, hogy megmutassa mihez ért igazán: masszív, táncolható indie-dance ritmusokat pakolni a közönség talpa alá, akik később a Simian Mobile Disco DJ szettjére pörögtek tovább a fürdőből átalakított szórakozóhely kisebbik termében.
