Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pendulum – Immersion
(Warner)
A Pendulumról megoszlanak a vélemények. Van egy jelentős réteg, ami meg van róla győződve, hogy ez egy szuperjó zenekar, nagyon bulizós zenével, csodálatos hangzással. Aztán van egy réteg, ami szerint régen nagyon reményteljes volt az ausztrálok zenéje, de idő közben elkurvultak. És vannak azok az emberek, akik az igazság birtokában vannak, tudván, hogy a Pendulum nagyon rossz, és régen is csak annyi előnyt tudott felmutatni, hogy nem kellett fesztiválok headlinereként szembesülni velük.
Eleve arról a zenekarról van szó, ami úgy futott be egy Prodigy-remixszel, hogy az eredeti dalon az ütemen kívül szinte semmit sem változtattak. A Pendulum időközben világsztárrá nőtte ki magát, fokozatosan otthagyva klubos gyökereit, bevonva élő hangszereket is. Sőt, az egyik állandó tag, mellesleg producerként is funkcionáló Rob Swire magához ragadta az énekesi feladatokat. Ezzel a formulával két éve kiadták az In Silicot, ami természetesen meghozta a kommercionális sikert, légboxoló arcbafésült hajú tizenévesek sokaságának gyártva soundtracket az ideális méretű csőnadrág kiválasztásához.
Az Immersion ezen a képleten mindössze annyit változtatott, hogy a Pendulum-hangzás mégszellősebb lett. Itt már mindenféle titkolódzást mellőzve énekelhető slágerek gyártása volt a cél, amit lehet stadionokban is ordítani akár. Ehhez azonban két dolog kéne: jó énekhang és dallamérzék. Swire úgy tűnik, érzi a hiányosságait mindkét téren, azt ugyanakkor kevésbé, hogy vokóderrel egyiket sem lehet pótolni. Ezért aztán az első klipes dal, a Watercolour tiestói mélységekbe merül alá, azzal a különbséggel, hogy a holland selyemfiúnak legalább pár dalát fel lehet ismerni, a Pendulumnak viszont sokadik hallgatásra sem sikerült emlékezetes momentumot összehoznia.
Külön vicces, mikor megpróbálkoznak másfele is kacsingatni a jól megszokott pumpálások mellett. A dubstepre hajazó alapok várhatóak voltak, hiszen 2010-ben épp ez a rasztahajú thc-függő tinédzserek kedvence, de a göteborgi metálistenség In Flames feltűnése tényleg meglepő a Self Vs. Selfben. Pedig közösen méltóképp teszik fel a koronát az Immersionre, keverve a totálisan semmilyen metálos gitárokat a pont ugyanilyen szellemben fogant törtütemekkel. Ha ez nem lenne elég, itt van a Prodigyből ismert Liam Howlett is egy vendégszereplés erejéig. Maga a dal semmivel sem rosszabb, mint a maradék 14, de érdekes a tény, hogy Howlett annál a zenekarnál vendégeskedik, amelyik az ő életművét kasztrálja már évek óta.
2010-ben a Pendulum mindössze egy pozitívumot tud felmutatni: a The Island part 2 egy pofás kis electro-house szerzemény lett, csak sajnos teljesen elrontja az összképet az értelemszerűen előtte helyet kapó első rész, ami egy igazán borzasztó vocal trance-jellegű blaszfémia. Ez utóbbiból szinte biztosra veszem a single-t, ugyanis simán kompatibilis még a mi rádióinkkal is - ennél nagyobb kritikát pedig felesleges megfogalmazni.
A Pendulum népszerűsége tulajdonképpen bizonyíték az underground divattá válására. Az Immersion semmivel sem súlyosabb, vagy elgondolkodtatóbb, mint akármelyik David Guetta-dal, viszont annyira következetesen hazudja az egyéniséget, hogy a Bravóból kamu-szájpirszinget szerző népség óhatatlanul beszopja az egészet. A végső különbség végül annyi lesz, hogy már nem a Bankdenszhól erkélyéről ordítják a világba, hogy „bulivaaaan”, hanem a Balaton Sound nagyszínpada előtt, és nem a seggüket rázzák, hanem ikszelgetnek.
