Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ákos, Tankcsapda, Magna Cum Laude @ Szeged, Dóm tér 2010.05.22.
A századik születésnapját ünneplő Délmagyarország kölcsönkérte Szegedtől a Dóm teret, elhívta Ákost, a Tankcsapdát meg a Magna Cum Laude zenekart, felállított egy színpadot a fogadalmi templom kapujában, szembe vele egy sörsátrat a tér másik oldalán, ezek után pedig nagyon bízott benne, hogy az eső nem mossa el az egészet. A soha nem látott szuperkoncertként beharangozott eseményen még Lukács Laci is a remixkoncertet adó Ákosnak asszisztált, aki pedig jókedvében Lady Gagát énekelt.
A koncert előtt képtelen voltam eldönteni, hogy hatalmas tömegre, vagy szellős sorokra lehet majd számítani a Dóm téren. Azon gondolkoztam, hogy vajon hányan vannak ebben az országban, akik egyszerre szeretik annyira a Magna Cum Laude, a Tankcsapda, valamint Ákos zenéjét, hogy kifizessenek nyolc-, jobb esetben ötezer forintot azért, hogy egy este alatt meghallgathassák mindhármat. Aztán meg azon, hogy mennyien lehetnek ilyenek a Délmagyarország rendszeres olvasói, előfizetői között. Mint utólag kiderült, nem is kevesen, bár azért az merő túlzás, hogy a közönség nagy része mindhárom fellépőre kíváncsi lett volna.
A hatalmas templom kapujában felállított színpadon az első fellépő a Magna Cum Laude volt, akik korábban egy sajtótájékoztatón valami olyasmit ígértek, hogy erre az estére direkt visszafogottabb, finomabb zenékkel készülnek majd az előzenekar szerepre. Még szerencse, hiszen egyébként nehéz is lett volna elképzelni, hogyan lehet nyitó fellépő egy ilyen borzalmasan kemény banda. Róluk egyébként mindösszesen annyit, hogy eljátszották azokat a slágereiket, amiket el kellett játszaniuk, Mező Misi énekes pedig annyira nagyon jó fej volt, hogy a Vidéki sanzon közben még az emberek közé is besétált énekelni. Tehette ezt könnyedén, hiszen a jelenlévők ekkor még csak nagyjából a tér harmadát töltötték meg, azt is jó nagy hézagokkal tarkítva. Láthatóan egy csomóan döntöttek úgy, jobb lesz nekik inkább a sörsátorból, vagy a tér széli lépcsőkön ücsörögve szemlélni az eseményeket. Így aztán, bár már este hét körül sem voltak kevesen, a tömeg elveszett a térben.
Ez a helyzet nagyjából nyolcra sem változott, ami meglehetősen furcsa képet adott Lukácsék fellépésének. A Tankcsapdával alapvetően az a helyzet, hogy tizenöt-húsz éve az első három-négy albumukkal ők már megtettek szinte mindent, amit ebben az országban, ebben a műfajban meg lehet és meg is érdemes tenni, úgyhogy manapság már gyakorlatilag tök mindegy, mit művelnek az újabb és újabb stúdióalbumaikon. Lukács nyugodtan énekelhet még negyvenen túl is olyanokat, hogy "leszarom a szobámat, nem csinálok rendet", teljesen lényegtelen. A hangsúly velük kapcsolatban már rég azon van, hogy bármiről is szólnak a számok, akárhányadik bőrt is húzzák le a Motörhead precíziós lenyúlásáról, olyan tökös, dögös, energikus, sodró lendületű rockkoncertekre, mint ők, senki sem képes ebben az országban. Csakhogy most valamiért mégis pont ez hiányzott az egészből. Hiába ordította Lukács, hogy "bennem nincs kuplung, bennem nincs fék", az igazi fejletépő lendület hiányzott. Talán az is elveszett a térben. Vagy még valószínűbb az, hogy ezen az estén a Tankcsapda még annyira sem a saját közönségének zenélt, mint teszi azt általában egy nyári fesztiválon, mondjuk a Szigeten, vagy éppen a SZIN-en, és ez bizony érződött. Az a 10-15 soros keménymag, akik nem csak a Mennyország Tourist meg az Adjon az ég szövegét tudták, hanem esetleg az új lemez számairól is volt fogalmuk, sőt, a kevésbé ismert régebbieket is vágták, úgy tűnt, kevesek ahhoz, hogy semlegesítsék annak a rengeteg embernek a hatását, akik viszont leginkább csak bambán bámultak maguk elé, és már alig várták, hogy jöjjön Az Ákos. Erre persze minden bizonnyal a zenekar is fel volt készülve, így aztán az utolsó fél órában szinte csak videoklip-slágereiket játszották, ami meg aztán végképp megadta a kegyelemdöfést az egésznek. Kár, mert egyébként a parasztvakításon túl is jó lehetett volna, már csak a sajátos hangulat miatt is, amit a templom és a tér kölcsönzött az egésznek.
A Tankcsapda után nagyjából fél óra kellett Kovács Ákosnak és zenekarának arra, hogy egy teljesen megváltozott színpadon este negyed tizenegy körül elkezdjék a koncertet. A Szindbád Turné 2010 címet viselő sorozat legelső állomására az Énekes szinte már a felismerhetetlenségig áthangszerelt dalokat és egy teljesen új, terpeszállós rockzenekari felállást ígért. Ha pedig akadt olyan, aki számára nem volt teljesen világos, hogy a DM születésnapján túl ez az este kiről is szól elsősorban, azzal a Főszereplő ezt már a koncert intrójában tudatta. A színpadon egy ötös osztású ledfal képezte a hátteret, és a zenészek bemutatása után ezek mindegyikén a Sztár arcát láthatta a közönség. Aztán fények, füst, meg ami kell, majd a színpadon megjelent Ő. Fehér pólóban, bőrgatyában, bőrdzsekiben, felnyírt-felzselézett hajjal, napszemüvegben. Az Ikon, aki tavaly ilyenkor már elég közel állt ahhoz, hogy simán megnyerje a Közép-európai Frank Sinatra Hasonmásversenyt, most öltönyét és nyakkendőjét eldobva még valódi életkoránál is vagy tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Esküszöm, ha nem a koncert közepén, hanem az elején kerül a kezébe az a megafon, bizisten, arra gondolok, hogy azt fogja elsőként beleordítani, hogy MOVE YOUR ASS! Ehelyett az Induljon a banzáj! és a Mindenki táncol című számmal kezdett, majd sorra vette pályafutása számos ismert slágerét és persze szólt a nemrég itt is tárgyalt Szindbád dala is. Ígéretét nagyjából megtartotta: magához képest valóban rockosítottak a hangzáson, a számokat tényleg teljesen áthangszerelve játszották, ez pedig feltétlenül jót tett az egyébként már unásig ismert daloknak. Kovács Ákos Zenész zenéjével mindig is az volt a legnagyobb probléma, hogy szinte semmit sem viselt magán abból a humorból, szarkazmusból és iróniából, ami Kovács Ákos Emberre egyébként jellemző. Ezek a mostani feldolgozások, a hozzájuk kapcsolt vizuális elemek, valamint jelenlegi imidzse már sokkal többet birtokolnak ebből, úgyhogy innen üzenem Magyarország Utolsó Popsztárjának, hogy a korábbiakhoz képest egész pozitív irányba indult el. A koncert csúcspontja egyébként az volt, amikor az Utolsó hangos dal után a zenekar váratlanul levonult a színpadról, közben pedig megszólalt egy addig teljesen ismeretlen szám, de olyan hirtelen és váratlanul, mintha csak egy rossz playback-koncert részeg technikusa nyomott volna félre valamit. Súlyos basszusok, kemény breakek, és a Költő éneke, hogyaszongya: "Főleg régen voltál jó, főleg régen! Főleg régen voltál jó, de akkor se mindig! (...) Éppen inkább csak ritkán, de nekem akkor sem tetszett már!" (Videó itt.) Alig egy perc, aztán már vége is volt, és mintha mi sem történt volna, a zenekar visszatért a színpadra. Egy régi Bonanza-szám (Calypso) feldolgozásába kezdtek, de még az is csak alig két perce tartott, amikor a Humoros Muzsikus és zenekara egy újabb váratlan húzással Lady GaGa Bad Romance című számát kezdte játszani. A közönségen először kisebb értetlenség lett úrrá, majd láthatóan a többség vette a lapot és a néhány perces vicc végére már a legtöbben együtt énekelték a Legendával, hogy "Rah-rah-ah-ah-ah, Roma-roma-ma, Ga-Ga ooh-la-la, Want your bad romance". (Videó itt és itt.) Később aztán volt még közös zenélés is az előző két zenekar frontemberével, de persze nem valami rögtönzött, izgalmas dzsemmelés, hanem egy jó előre kigondolt, elpróbált produkció. Zeneileg különösebben nem volt érdekes, Mező Misi, legyen akármilyen hangja, teljesen elveszett az egészben, és bár Lukács énekelt és gitározott is a Ne fájjon többé kicsit keményebbre vett verziójában, az így sem hangzott sokkal másképp, mintha csak a Terpeszállós Rokker és zenekara követték volna el. (Videó itt, ugyanez pedig egy próbán így hangzott.) Viszont így megvolt az igazi exkluzivitás is, a Délmagyarország elmondhatja, hogy valóban valami kuriózumot hozott össze. Egyébként, ha minden igaz, ezelőtt még soha nem rendeztek kifejezett rockkoncertet a Dóm téren, úgyhogy akik ott voltak, és akarják, akár gondolhatják úgy is, hogy valami történelminek voltak a részesei.
De ha nem akarják, akkor sem hiszem, hogy túl sokan panaszkodnának. Hiszen mire VanMégEgySrácAZenekarban első néhány száma elhangzott, elég rendesen megtelt a tér, jól látszott tehát, hogy a jelenlévők tetemes része kifejezetten miatta érkezett. Márpedig aki egy profin összerakott, centiről centire kiszámított, kellően hatásvadász, slágeres, de mégis újszerű koncertet akart hallani, az megkapott mindent, amire várt. Aki pedig csak valahogy odatévedt, és egyébként sem rajong feltétlenül ezért a Néhai Indiánért, nem kizárt, hogy végül szintén jól érezte magát. Volt az egészben annyi ötlet és játék, hogy a néha már-már zavaró perfekcionizmus és a Dóm tér rohadt macskakövei ellenére is kifejezetten szórakoztató volt az egész.
(További fotók a posztban látható képre kattinva érhetőek el, vagy itt.)
