Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Atari Teenage Riot @ Electric Ballroom, Camden Town, London 2010. május 12.
1999 novemberében a bécsi Libro Music Hall-ban mit sem sejtve sétáltam be az ATR tűzvonalába, ahol a Nine Inch Nails előtt játszottak. A fél órás show-juk alatt a döbbenettől meg se bírtam mozdulni, ilyen tömény energiabombát színpadon ugyanis se előtte, se azóta nem láttam. Most már azt is tudom, hogy kilenc nappal ezt követően adták utolsó koncertjüket, (a londoni Brixton Academy-n, szintén a NIN előtt), és hogy utána feloszlottak. A megszűnés okai, többek közt Hanin Elias terhessége, ill. Carl Crack fokozódó drogfüggősége volt. Idén év elején viszont bejelentették, hogy ismét turnéra indulnak, így kíváncsian várom, hogy bő tíz év kihagyás után meg tudják-e ismételni, vagy legalább meg tudják-e közelíteni ezt a fokú intenzitást.
Közel teltház. A mintegy ezer-ezerkétszáz fanatikus rögtön az első melldöngető basszusok hallatán megőrül, de Alec Empire-ék csak hosszú percekkel később bukkannak fel. A fő forradalmár az újjáalakulás alkalmából szőkéről visszafestette haját feketére, és a tavalyi A38-as szóló fellépésével ellentétben itt a második számtól kezdve félmeztelenül pózol. Háttérben nagy ATR logó, a színpadon három keverőpult, a középső, amelyet Empire használ, pulpitusként a többiek fölé emelkedik. Füst, villogó stroboszkóp, gyors mellszaggató basszusok. Valami mégis hiányzik.
A kezdeti lendület ugyan kitart egy darabig, és a Spawn filmzene albumán megjelent Slayer No Remorse-ának feldolgozása, majd a 2000 Years of Culture még hatásos, de a a Sick to Death és a Deutchland has gotta Die már erőtlen. Az ok, hogy az anyaszerepéből kilépni nem kívánó Hanin Eliast, Nic Endónak nem sikerül pótolnia. Elias velőtrázó sikolyaihoz képest ugyanis csak bátortalan sikongatásokat hallunk, ráadásul úgy tűnik, hogy eleve kényelmetlenül érzi magát attól, hogy néha elő kell jönnie szintetizátora mögül, és hogy a figyelem ilyenkor rá terelődik. A 2001-ben aranylövést bekapott Carl Crack helyére szerződtetett fekete amerikai MC (CX Kidtronik) pedig elcsúszott tarajával inkább emlékeztet udvari bolondra, mint szuggesztív forradalmárra. Hiába rohangál ide-oda, mászik fel két méter magasra a hangfalakon, vagy borogatja fel – egyébként körültekintően, nehogy összetörjenek - a kontrol ládákat, egyszerűen nem lehet komolyan venni.
Az eredetileg három frontemberes zenekar, ma már egyértelműen egy frontemberessé vált, egyik lényegi alkotóelemét veszítve el ezzel. Az pedig, hogy Empire szőrtelenített felsőtestével, folyamatosan Dávid szoborként pózol, illetve percenként simítja félre homlokán haját, kifejezetten kezd idegesíteni.
Legismertebb mozgalmi indulóikat a végére tartogatják. A betiltott klippel rendelkező Revolution Action alatt ugyan az este leghatásosabb perceit élhetjük át, Empire a korlátra felállva hergeli népet, és kétszer be is ugrik közéjük. A Start a Riot után azonban semmilyen forradalom nem tör ki, és a zenekar tagokat sem viszik el rohamrendőrök, mint ’99 májusában a berlini utcákról.
A koncertet lezáró ötperces gerjedés után viszont Empire az est legszimpatikusabb tettét hajtja végre, és a kifelé szállingózó embereknek bevallja, hogy az utolsó londoni, Brixton Academy-s fellépésük – a fentebb említett okok miatt - nem a tervek szerint alakult. Az együttesen belül meglévő feszültségek akkor törtek teljesen a felszínre, és egy nehezen befogadható 26 perces „noise set”-ben csúcsosodott ki. Akkor megfogadta magának, hogy kárpótolni fogják a londoni közönséget, és elmondása szerint az elmúlt évtizedben ez a be nem tartott ígéret mindig is nyomasztotta, és nagyon örül, hogy most végre megtörtént. Ugyanis ez volt a kárpótlás.
