Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Black Keys összehozott egy hosszú lemezt, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt. A Kistehén kibújt a mulatós magyar alternatív zene skatulyából, és jól tette. A Pain Of Salvation olyan szokatlan albumot rakott össze, amire minden eddigi rajongó csak néz majd. A Wovenhand most éppen egybe írja nevét, albumon viszont nem izgalmas. A Divine Comedy zenéje az a fajta otthon, ahová ha belépsz, azonnal jól érzed magad. Kiskritikák.

The Black Keys - Brothers
(Nonesuch Records)

Alany: Az amerikai illetőségű garázs-blues duó végigstúdiózta gyakorlatilag az egész évtizedet, kihoztak 7 nagylemezt, de igazán a tempóra csak most kapcsoltak rá - két év leforgása alatt kijött egy tényleg széles körben elterjedt LP (Attack & Release), frontemberi szólólemez, egy egész kellemesre sikeredett fúzió-kollab-lemez rapperekkel, és már meg is érkezett a soron következő, Brothers című, monstre nagylemez.
Pro: A Black Keys jobbára folyamatosan tartja a színvonalat, a változás lemezenként maximum a hangzásban keresendő - a legutóbbi kettő közt például koncepciószerűen bővült a hangszerpark, míg korábban a hithű puritán dob + gitár vitte a prímet, legutóbb már megjelentek különböző billentyűsök, basszus, gitárszólamok is. Ezen lehet fanyalogni (én például meg is tettem), csak hát nem érdemes. A hangzás most is hasonló, az összkép eggyel melankolikusabb.
Kontra: Ami nem tesz jót. Talán lassítani kéne a munkamánián, vagy a fene tudja, de ez a lemez minden szempontból középszerű - Dan Auerbach szignifikáns éneke itt egészen mesterkélt és modoros, meg tulajdonképpen jórészt dallamtalan, a dalok néhány kivételtől eltekintve (Ten Cent Pistol, Howlin' For You) egy kaptafára készültek és hiányolják a dögöt. Túl sok a középtempó, kevés a dinamika, és az egész valami mérhetetlenül hosszú, komolyan, az iTunes is megzavarodik és fektetett nyolcast tesz. Kár.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 2,2/5)

Kistehén – Picsába az Űrhajókkal
(EMI)

Alany: Mindenki ismeri itthon a Kistehént. Volt nekik egy Sziget-reklámdaluk, amit pár éve minden jókedvű részeg tini ordibált a házibuliban, és volt egy Szájbergyerekjük is, ami ezt a teljesítményt azzal fejelte meg, hogy a rádiók is tudomást vettek róla. Ez az „alternatív mulatós” irány viszont nyilvánvalóan zsákutca volt, hiszen vicczenekarnál többként senki sem tekintett a Kistehénre. Azóta Kollár-Klemencz László megvált a zenekar többi tagjától, és radikálisan új irányba kezdett haladni, ennek az eredmény a már címében is biztató Picsába az Űrhajókkal.
Pro: Kollár-Klemencz tényleg szakított a gyökereivel, és ez nagyon jól áll neki. A lemezen hallatszik, hogy kedvvel lett felvéve, és az is, hogy a dalok sütni fognak koncerten. Az egészre rá lehet sütni a szerintem csak és kizárólag a magyar univerzumban létező alter kifejezést, amivel nagyjából be is van lőve a közönség. Ezalatt azt kell érteni, hogy szórakoztató, bár sok értelmet nem mindig takaró szövegek sorakoznak itt, vicces előadásmóddal, és garázsos hangzással. Vannak benne remek ötletek, és kifejezett slágeresélyes dalok is. Egyszerűen az egész fényévekre van a Kaukázus és társai által képviselt színvonaltól. Ráadásul a borító is ezer pontos.
Kontra: Nem túl változatos, ami nem is baj, de akkor legalább ne lenne 57 perces. Átlag dalhosszban sem lett visszafogva a produkció, a kezdő Kell Zsír hat és fél perces például. Ennél kompaktabbnak kéne lenni. A jókedv mellett is feltűnő, hogy ezek inkább összegyűlt dalok, mint valódi lemez, ezért a színvonal sem egységes.
(Szöveg: Fekő Ádám; pontszám 3,5/5) Ezt hallgasd!

Pain Of Salvation – Road Salt One
(Inside Out)

Alany: a progresszív metál egyik élzenekarává nőtte ki magát az évek során, köszönhetően míves gondossággal elkészített lemezeinek, az azokon átvonuló koncepcióknak, illetve az okos szövegeknek, amelyek mind az énekes Daniel Gildenlöw agyából pattantak ki. Ám a „régi” POS-t szépen el lehet felejteni. Ha nem jelent volna meg a tavalyi Linoleum EP-jük, szinte felismerhetetlen lenne a zenéjük, de még annak ismeretében is meglepő, mennyire megváltoztak. Olyan elemek – bluesrock (She Likes to Hide), ősrock (No Way), monumentális progresszív rock (Sisters), countrys blues (Tell Me You Don’t Know), revübe vagy musicalbe illő dal (Sleeping Under the Stars), egyszerű, erősen popos megközelítés, helyenként soulos ének – adtak egymásnak randevút a lemezen, amelyek a legtöbb esetben ritkán passzolnak egymáshoz. Itt most nagyon. Nem mondom, hogy könnyű és azonnal ható hallgatnivaló, de kegyetlenül bele lehet habarodni.
Pro: minden tiszteletem a Pain Of Salvationé, illetve hát Gildenlöwé ezért a metamorfózisért. Rosszul is elsülhetett volna, de épp az ellenkezője történt. A Sisters című dal pedig önmagában is egy nagy pro.
Kontra: az ősrajongók zöme talán fogja a fejét, és szentségel. Valóban igen éles a váltás, talán túlságosan is. A címbeli One is mutatja, hogy ez egy első rész, ami a POS esetében bizonytalankodásra adhat okot, lévén a Perfect Element első része éppen tíz éve készült el, és azóta sem követte a második.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4,5/5) Ezt Hallgasd!

Wovenhand - The Treshingfloor
(Glitterhouse Records)

Alany: A Wovenhand (most így, egyben) azon üdítő színfoltok közé tartozik, ami néminemű reménykedésre ad okot a hazai "zenekedvelő" "nyitott" "érdeklődő" "világzenés" "müpás" osztály totális reménytelenségével kapcsolatban. Van ugye dagadozó mellkast követelő hazai vonatkozás a Muzsikással, valószínűleg ennek köszönhetően meg lehetett nézni a zenekart a Millenáris kényelmes székeiből is a Szigetes közös koncert után. Ha ezeket már tudjuk, némi fejvakargatásra adhat okot a zenekart körüllengő polgárháborús design és amerikai folk. A kérdés ugye mindig az, hogy mennyire lesz ez autentikusan karcos / művházkompatibilisre polírozott, herélt izé.
Pro: Szerencsére a Wovenhand nemigen fordult cikibe, a Kicking Birdben pont kellően kompromisszummentes a gitár, és bár ez a ritkább, azért az egész koncepció szájából kilóg valahol a kapa, és bár néha sajnálatos módon benyelik egy kicsit, azért ott van az, és jól van az így. A régiek részeges hegedülésének és gitározásának makulátlanná tételét egész egyszerűen lefejezéssel kéne sújtani.
Kontra: Pedig sajnos ezen a lemezen egyre inkább az történik. Bár a megszólalás egészen szellős, a dalok jó része feleslegesen túlhangszerelt, stúdióhangú, és a bár pont a vége felé elkezd élni az egész, harmadik végighallgatásra sem tudnék felidézni egy büdös dallamot se, hiába ütnének.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 2,1)

The Divine Comedy – Bang Goes The Knighthood
(DC Records)

Alany: az északír származású, bársonyhangú Neil Hannon egyszemélyes „zenekara”. Neil nem egy klasszikus popsztár, de karrierjének huszonegy esztendeje alatt sokan rádöbbentek már, milyen remek dalszerző. Az itthon is egyre népszerűbb francia írónő, Anna Gavalda egyik kötetében (Vigaszág) például három oldalon keresztül az If… című daláról beszélget apa és nevelt lánya, márpedig egy könyvben szerepelni, az már maga az örökkévalóság. De tulajdonképpen Hannon zenéje is az: ezt a fajta, picit modoros, de ide remekül illő énekkel elővezetett, nagyzenekari hangszerelésű kamarapopot szüleink, nagyszüleink ugyanúgy elhallgatgatnák, ahogy mi, vagy majd a mi unokáink is fogják. Sőt, ugyebár Hannon egyik legnagyobb hatása, Scott Walker hasonló kompozíciókkal ért el sikereket – negyven évvel ezelőtt. A Bang Goes… elég sokáig készült, a legutóbbi Divine Comedy-lemez 2006-ban jelent meg. Igaz, a The Duckworth Lewis Method, amelynek az egyik fele Hannon (a másik Thomas Walsh) volt, tavalyi projekt, de bármennyire is jó, mégsem Divine Comedy.
Pro: a Divine Comedy az a fajta otthon, ahová ha belépsz, azonnal jól érzed magad, mint egy meleg fészekben, bármi is történt odakinn, itt biztonság vesz körül. Ugyan a változatosság a legtöbb esetben gyönyörködtet, ez pont az a kivétel, amelyik erősíti a szabályt. A könnyed és elegáns zene mellett Hannon szövegei is ugyanolyan szarkasztikusak és romantikusak egyszerre, mint eddig, és ez jó. Továbbá az is jó, hogy bár így elmondás alapján talán túlságosan öregesnek, komolykodónak tűnhet, amit a Divine Comedy művel, egyáltalán nem az. Mint tudjuk, minden egyformán popzene. Érdemes egyébként a limitált 2 CD-s verziót keresni, a második lemezen egy 2008-as párizsi koncertfelvétel hallható, amelyen Neil a kedvenc francia dalait adta elő franciául (köztük Jaques Brel Amsterdamját, amelyet Scott Walker is elénekelt a ’67-es bemutatkozó albumán, igaz, angolul).
Kontra: bármennyire is vicces a szövege, az első single, az At the Indie Disco nem volt túl szerencsés választás, zeneileg elég közepes kis dal.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!