Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Whitest Boy Alive @ A38 Hajó, 2010. 06. 22.
Kedd este a berlini székhelyű Whitest Boy Alive adott jó kedélyű koncertet az A38 Hajó gyomrában. A zenekar egy igen hosszú turnét követően, a koncertsorozat utolsó állomásaként látogatott el Magyarországra. A tagok több ízben is hangoztatták, hogy ennek örömére egy maximálisan felszabadult műsorral lepik majd meg a közönségüket.
Az énekes-gitáros Erlend Øyet a korábbi programajánlónkban korunk egyik „emblematikus geek-ikonjaként” definiáltuk. A koncertet látva e felől semminemű kétségünk sem támadhatott: a norvég gyógyegér mind a megjelenésével, mind a színpadi viselkedésével maximálisan bebizonyította állításunk igaz voltát. Remek frontember lévén végig ő maradt a középpontban. Önmagát nem meghazudtolva, esetlen mozdulatokkal, valamint elragadó kedvességgel és humorérzékkel vette le a lábáról közönségét.
A zenésztársak ez idő alatt többnyire a háttérbe szorulva teljesítettek tisztességes szolgálatot: a dobok mögött helyet foglaló Sebastian Maschat, illetve a basszusgitárral sétálgató Marcin Öz szolid funk- és diszkóalapokat játszott. Ám igazán jó hangulatot csak az teremtett, ha – a frontember mellett – a billentyűs Daniel Nentwig is elengedte magát. Ez, sajnos, nem mindig történt meg. A vaskos szintihangzás hiányában gyakran leült a hangulat. Olykor még egy polcmeleg nu-jazz esemény „élményénél” is lehangolóbb volt a zenei atmoszféra. Már épp kezdett volna érdektelenségbe fulladni a koncert, amikor Nentwig, egy váratlan mozdulattal, a mázsásnak tűnő hangszerét megragadva, az előtérbe mászva folytatta zenélést, és adott egy vad szólót. Olyannyira fékezhetetlen volt, hogy még az sem szegte kedvét – a közönségét pedig végképp nem –, hogy az önfeledt szórakoztatás közben kitépte a kábeleket a szintijéből. A korrekciós műveletet követően ugyanazzal a hévvel folytatta a hangulatkeltést, amelyikkel abbahagyta.
Øye ezalatt a saját példáján keresztül mutatta meg, hogy mi fán is terem az antirocksztár megjelenés és viselkedés. A nyakig begombolt kockás ingje mellé sápadt arcbőr és ujjnyi vastagságú szemüveglencse dukált. A geek-ikon szokatlanul nagy elánnal, mégis inkább Sebeők János és egy ügyefogyott őzgida szerelemgyermekének látszatát keltve szökdécselt a színpadon. Szinte végig kedvesen mosolygott, ironizált és viccelődött. A számok közti szünetekben vagy ásványvizet szlopált, vagy azért hálálkodott, amiért nem gyújtott rá senki sem a nézőtéren. Ám amikor igazán nyeregben érezte magát, még azt is megengedhetőnek találta, hogy a „motherfuckers” megszólítással zárja a publikumnak szánt közlendőit. A hatás természetesen nem maradt el. Mindenki vevő volt Øye humorára, és úgy általában a jellemének minden vonására. A fináléban például egy a színpadra invitált lánytársaság között táncolva énekelte el Robin S(tone) Show Me Love című dalát és eresztette ki a gőzt. Ezt követően, újdonsült csapata társaságában, a közönség sorai között folytatta a vigasságot. A buli ezáltal végérvényesen győzelmet aratott a jellegtelenség felett. Erlend felszabadultan ünnepelt és szórakozott a saját koncertjén. Megtehette. A turné a végéhez ért.
