Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Megnézzük, mire jutott az újabb teljes fazonigazítás után most épp elektronikával próbálkozó Linkin Park, és sikerült-e előző lemezei árnyékából kilépnie a Godsmacknek. Kiderül, változtatott-e valamit az eddig nagyon jól bevált formulán a Walkmen, plusz arra is fény derül, kinek kéne énekelnie a Borknagarban manapság. Ha mindez nem elég, beszámolunk a német kultzenekarról, a Blind Guardianról, akik Queent építenek be a klasszikus heavy metalba.

Linkin Park – A Thousand Suns
(Warner)

Alany: A nu metal lecsengésével együtt indult el a műfaj kommerciális értelemben messze legsikeresebb zenekara, akikről innen nézve elég nehéz megállapítani, hogy a rossz nyelveknek megfelelőn tényleg kasztingolt bohócokból mérleggel összetákolt poptermékről van szó, vagy esetleg ennél valamivel több egyéni tényező is szorult a dologba. Annyi minden esetre biztos, hogy a dalok, de főleg a hangzás mögött mindig már-már zavaróan sok, és feltűnő produceri jelenlét állt. Ettől még nehéz elvitatni tőlük a kétezres évek egyik legdagadtabb hangzását a műnyag színtér korlátai közt, a tény pedig, hogy a tagokba szorult karakter, és szólópróbálkozásaik is voltak, akit nem hagytak telesen hidegen, tovább árnyalja a képet. Ezúttal a legutóbbi, pálfordulásként ható torzító-tisztítókúra után még komolyabb kanyart illesztettek a saját karrierükbe.
Pro: Minden eddiginél messzebb távolodtak a gitárzenétől, de annyira, hogy nagyítóval kell keresni bárminemű gitárhangzást vagy akár tradicionális dobtémát. Ezzel szemben az anyagon tobzódnak a szintetizátorok, a sokszólamú ütőtémák. A mainstreambe néhol milliméter pontosan passzoló énektémákat már-már kísérletezővokálok és ritmusképletek váltják, és megjelenik benne valamiféle visszacsatolás is az Enter Shikari-féle, általuk inspirált, de friss zenekarokkal is, á la Prodigy-Pendulum. Ez alapvetőn még nem jó, de szerencsére nem is hat különösebben bénán, ésszel merít.
Kontra: Bár a koncepció és a hangzás egészen dícséretes, maga az album néhol kimondottan unalmas. Ennél egyszerűen több teljes értékű számra lenne szükség, ami elviszi a hátán a többi, egyébként a maga nemében szintén érdekes, de kevésnek ható töltelékszámot. Tizenöt számon keresztül kezdődik el, a végefelé még egy outrot is hallunk, és aztán nincs tovább. Persze még így is jobb mintha egy ciki Papercut-epigonokkal teletűdelt borzalmat szállítottak volna.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3,5/5)

Godsmack – The Oracle
(Universal)

Alany: A Godsmack azok közé a zenekarok közé tartozik, amik egy jó közepes átlagot minden lemezükön hoznak, lefelé nem nagyon lóg ki egy nóta sem, de sajnos felfelé is csak igen kevés. A zenekar legjobb pillanatai az Awake és a Faceless albumokon hallhatók, az előző IV című egy kísérletezőbb, merengőebb cucc volt, hiányoztak róla az igazán odabaszós rocknóták - na ezt pótolták most a The Oracle című anyaggal.
Pro: Nincs ezzel a lemezzel semmi baj, pont úgy szól, ahogy 2010-ben kell, vastagon, dögösen, a bőgő és a dob húz, mit a japán csudavonat, a gitár zakatol, Erna meg pont úgy üvölti ki magából a bajait, mint eddig, a nyitó nótában konkrétan a Mötley Crüe-t küldi el testületileg az anyjába.
Kontra: A baj az, hogy ennél tovább, előrébb az istennek nem sikerül lépnie a zenekarnak, a nóták egy kaptafára készülnek, és tulajdonképpen a The Oracle bármely számát ki lehetne cserélni a Faceless nótáival. A hangzás dögös amerikai metál, nem véletlenül csúfolják a bostoni négyest a szegény ember Metallicájának. Európába nem nagyon jönnek, pedig élőben ezek a nóták azért ütnének, érdemes megnézni a Changes című DVD-t, ha jó metálkoncertet akarunk látni. Shannon Larkin dobos és Erna hangja miatt mindenképpen megérdemelnek egy hármast, de a négyeshez kellene egy csipetnyi fantázia is.
(Szöveg: sixx; pontszám 3/5)

The Walkmen – Lisbon
(Fat Possum)

Alany: A Walkmen szép csendben elkullogott a hatodik lemezéig. Vélhetőleg már nem lesznek akkora sztárok, mint a velük egy környékről, és nagyjából egy időben is induló pályatársaik (Interpol, Death Cab For Cutie, stb), de ez véletlenül sem buzdította őket soha arra, hogy változtassanak jól kialakult stílusukon. Hozzátenném, szerencsére, ugyanis a Walkmen eddigi öt lemeze egyenletesen erős képet mutat.
Pro: Gyorsan lelövöm a poént, a Lisbon is csatlakozhat az elődei mellé a bármikor jól hallgatható lemezek táborába. Már az első hangokról beazonosítani, hogy itt a Walkmenről van szó: kicsit tompa, de pont emiatt nagyon otthonos hangzású gitár, minimál dobok, kiegészítve néhol fúvósokkal, és persze Hamilton Leithauser leginkább Bob Dylant idéző történetmeséléseivel. A Walkmen tulajdonképpen olyan, mint egy jó haver, akit lehet, hogy még az esküvődre sem fogsz meghívni, de attól még évek múlva is vidám nosztalgiával gondolsz rá vissze, mennyire bebasztatok együtt évente párszor.
Kontra:Sokaknak talán kicsit zavaró lehet a Walkmen semerre sem mozdulása, illetve a tény, hogy bármelyik lemezük meghallgatásával nagyjából meg lehet ismerni az egész életművet.
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Woodland Choir – Serenity Rise
(Epidemie Records)

Alany: Bakos Attila a tavalyi év egyik legjobb lemezén, a Thy Catafalque Róka Hasa Rádióján játszott igen fontos szerepet, a Woodland Choir pedig az ő egyszemélyes „zenekara”. A hangszerelés egyszerű –akusztikus gitár, furulya– de nem is kell több, úgyis az ének a legfontosabb láncszem. Mert aki ismeri a Róka Hasa Rádiót, illetve a Woodland Choir régebbi kazettáit, albumait (a Serenity Rise ugyanis már a negyedik a sorban), az tudja, hogy Attila hangja az egyik legjobb a hazai mezőnyben. Bár nyilván kissé igazságtalan összevetés, nem is biztos, hogy örülne neki, de simán énekelhetne a Borknagarban az egyre bénább Vintersorg helyett, mindannyian jobban járnánk.
Pro: A Serenity Rise-on a lélek és a természet zenéje szól. Egy szelíd, kedves léleké és a nyugodt, békés természeté, amelyek a legteljesebb harmóniában állnak egymással. Lágyan csilingelő hangok, finom dallamok keverednek szélzúgással, vízcsobogással, madárcsicsergéssel. Ugyanakkor nem egyhangú ábrándozós zene ez, többféle érzést, hangulatot közvetít, és a szövegek sem igazán a természetet éneklik meg, legalábbis nem a klasszikus értelemben, inkább valamiféle belső tengert (ahogyan például a King Crimson a gyönyörűséges Islands című dalában). Leírva giccses, sokaknak talán meghallgatva is az, de néha az embernek szüksége van ilyen csendes percekre. Ha valaki konkrétabb összehasonlításra vágyik, az Ulver Kveldssanger albuma, vagy a Tenhi jó kiindulási alap lehet, de nem szimpla másolásról beszélünk, inkább azonos érzésvilágról.
Kontra: Kár, hogy Attila angolul énekel. Nyilván nehéz szép magyar szövegeket írni, de ha sikerül – lásd szintén a Thy Catafalque egyes dalait –, az nagyon jól tud esni. Igaz, talán ez a zenei világ nem is igényli a magyar nyelvet, de esetleg érdemes lett volna megpróbálni.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Blind Guardian – At The Edge of Time
(Nuclear Blast)

Alany: Németország vezető metálbandája. Azon kevesek közé tartoznak, akik a maguk útját járhatják (és járják is) minden körülmények között. A világszerte nagyon masszív és elkötelezett rajongótáborral bíró csapatnak ez a kilencedik sorlemeze. A Blind Guardian soha sem tartozott a gyorsan dolgozó csapatok közé, ami a zene összetettségét ismerve nem is csoda és nem is elvárható. Valószínűnek tűnik, hogy ez az egyik alapja a magasan tartható minőségnek, ami már védjegyévé vált a zenekarnak. Ha már a védjegyeknél tartunk, akkor itt kell megemlíteni a zenekar énekesét Hansi Kürscht, aki az egyik legizgalmasabb és egyben legfelismerhetőbb énekes az egész metálszíntéren. Zenéjükben keveredik a klasszikus Deutsch Heavy Metal, és a Queen vokális sokszínüsége, ami érdekes, de sokak számára minden bizonnyal összeegyeztethetetlen és elfogadhatatlan. Magam is így voltam ezzel jódarabig, de egy kis odafigyeléssel mindenki megértheti, és akár meg is kedvelheti a Blind Guardiant.
Pro: A Blind Guardian szeret újítani, ezúttal Prágában, nagyzenekarral vették fel a szimfonikus részeket, ami hatalmas hangzásbeli minőségjavulást eredményezett. Jól megírt, változatos, és nagyon hosszú a lemez, ami a csapat rajongóinak öröm, a laikus érdeklődőt viszont lehet, hogy riasztja. A dalok összetettek és ha lehet, még sokszínűbbek, mint eddig. Jót tesz a lemeznek a sok népi hangszer használata például.
Kontra: Már elsőre is hallatszik, hogy nem durrant el annyira a zeneszerzőknek az agya (és a keze), mint az előző lemezeknél, nem sikerült már elsőre fogós lemezt csinálni. Nincsenek azonnal ható slágerek, azonban sokszori hallgatásra összeáll a kép. Kitartás kell hozzá.
(Szöveg: Both András; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!