Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Guns N’ Roses @ Stadthalle, Bécs, 2010.09.18.
Kezdjük a legfontosabbal. A Guns N’ Roses 22:25-kor, az előzenekar koncertjének befejezése után 50 perccel már színpadon állt. Azt mondtam magamban a buli előtt, ha fél 11-ig elkezdik - az utóbbi hetek késős botrányait figyelembe véve -, teljesen oké. A jegyre 20 óra volt írva, az előzenekar, az osztrák Centao 20:35-kor kezdett, és 55 percig büntette a csurig telt csarnokot. Volbeates zene, Keith Caputóra hajazó ének, jellegtelen témák, ugyanaz a középtempó minden dalban.
Az említett nem túl hosszú várakozás után viszont elindult az intro, a mostanság divatos LED falak működésbe léptek, és színpadra lépett a Guns a Chinese Democracy című dallal. A hangzást percek alatt rendbe hozták, ebbe nem lehetett belekötni, és már itt feltűnt egyből, hogy a hihetetlenül csicsás, jampis szerelést viselő, az utóbbi időben nem kevés kilót magára kapkodó Axl Rose mennyire jó formában van, mind fizikailag, mind hangilag. Lehetett is aggódni, hogy jön a szokásos menetrend, a koncert felénél szépen elfárad, de nem, mindvégig magabiztos maradt, a néha-néha becsúszó hamisságokkal kísérve. Természetesen volt gépi segítség is, de manapság már kinél nincs. Axl Rose-ról sok negatívat lehet olvasni, itt viszont, bár sokat nem kommunikált a közönséggel, ennek semmi jele nem volt. Láthatóan felszabadultan, jókedvűen vezényelte le a bulit. Az énekes tehát rendben, viszont van egy-két enyhén szólva is furcsa dolog, amit nem lehet szó nélkül hagyni.
Például DJ Ashbát, az új gitáros Slash-féle Gibsonját, és a fején lévő cilindert. Na ez ezt azért már ne! Mintha egy űrhajós 20 év után visszatérne a Földre, elmenne egy Guns-bulira, nézi-nézi azt, és felteszi a kérdést; oké-oké, Gibson, cilinder kipiálva, de mi történt ezzel a Slash-sel? Miért vágatta le a haját? Kicsit máshogy néz ki, valami nem stimmel. Aztán szépen fölvilágosítják, hogy a gitáros nem Slash, csak egy olyan valaki, aki mint művész egyébként színpadra termett, egyéniség is a maga nemében, de valószínű, hogy munkaköri kötelességből a nagy elődre kell, hogy hasonlítson. Ráadásul a másik gitáros, Richard Fortus is nagyon hasonlít Izzy Stardlinre. Sokszor használ Telecastert, hasonló a színpadi megjelenése, sőt, a frizurája is. És hogy még tovább menjek a hasonlóságban: a harmadikként megszólaló It’s so Easy-t, az egyébként elég szürke Tommy Stinson basszusgitárossal énekli Axl, úgy ahogy azt régen Duff McKagannel tette. Mindezek igenis elvesznek a produkció értékéből.
Csakúgy, mint a sok üresjárat a koncert alatt. Rose nem konferál a dalok közt, hanem vagy jön a gitárosok semmitmondó szólója (ami között a legszörnyűbb Bumblefoot Rózsaszín Párduc harmónián alapuló szösszenete volt), vagy csak szimplán áll a koncert. Mikor viszont játszanak, akkor nagyon működik a show, de ettől nagyon kontrasztos marad az egész produkció.
Amúgy teljesen érthetetlen, minek kell ehhez az egészhez nyolc ember a színpadon. Sem a három gitáros nem indokolt, sem a két billentyűs. Az utóbbit kezelő Chris Pitmann szerepe különösen kirívó. A Chinese Democracy hangszereléséhez ugyan nagyon sokat hozzátett, de semmi szükség arra, hogy a koncert legnagyobb részében a dobos mellett egy csörgőt ütögessen. Ha már billentyű, akkor a régi harcostárs, Dizzy Reed amúgy nagyon alázatosan, ízlésesen hozta, amit hozni kell, Frank Ferrer dobosról viszont nem mondható el ugyanez. A legnagyobb gond vele, hogy a stílusa az elődökéhöz képest fényévnyi távolságra van, és hát vannak a rockzenében íratlan szabályok is. Például, hogy egy Paradise City vagy egy You Could Be Mine jellegzetes dobtémáit nem szabad megváltoztatni. Mondhatni tilos! Ferrer nem az a tipikus kettőnégy alapú rockdobos, pedig ehhez a zenéhez ez kell. Máshogy hangsúlyoz, más lüktetésekkel, megváltoztatva a dal arculatát, látszik rajta, hogy technikásabb elődeinél, de játéka nem a zenekarba való.
A dalokat tekintve igazi best of program volt, ami mellett azért az új lemezről is bőven kaptunk ízelítőt. Ha már új lemez, akkor nem lehet elmenni a This I Love mellett, ami ha olyan lenne a zenei világ, amilyen már soha nem lesz, és csinálnának egy szuper klipet rá, amit a zenecsatornák fosásig játszanának, mindenki megismerhetné, sláger lenne belőle, és köröket verne például a Don’t Cry-ra vagy November Rainre. Egyértelműen az új lemez csúcspontja. Ezek mellett volt néhány olyan gyöngyszem is, mint pl. a Rocket Queen vagy egy AC/DC-feldolgozás a ráadásban. A setlistet tekintve egy mélypontja volt csupán a koncertnek, amikor az egyébként a lemezről is kilógó Shackler's Revenge-t játszották, de ezért a csúcspont, a Sweet Child O' Mine mindenkit kárpótolt. Erre már az ülőhelyes nézők is állva énekelték a szöveget, csak ne rontotta volna el itt is az összképet, hogy DJ Ashba még a cigit is ugyanúgy nyomja be a gitár fejébe, majd kezd a vezérmotívumba, mind a nagy előd.
Olyan kicsit ez az új Guns N Roses, mint a magyar foci. Hamis illúzió. Viszont a focival szemben a Guns mint produkció nagyon jó. Egy-két tag mínusszal még jobb is lehetne az összkép, de távolról sem az a helyzet, hogy rossz a zenekar. Mellesleg hiába rugdossák őket sokan mostanában, ez a buli reklám nélkül is teltházas volt hónapok óta, tehát nem felejtik őket. Ha az ember megadja az esélyt Axl Rose-nak és csapatának, akkor a mai napig képesek bizonyítani. Igaz, hogy mi a másik Guns N' Roses-t szeretjük valójában, de ez még a hibákkal együtt is kiváló koncert volt.
(A képek nem a koncerten készültek.)
