Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ozzy Osbourne @ Papp László Budapest Sportaréna, 2010.10.04.
Érthetetlen hogy sikerül összerakni a 61 éves Ozzy Osbourne-t az egyes koncertekre, de valahogy mindig sikerül. A Scream című albumát turnéztató egykori szakmunkástanuló egy jónak kis túlzással sem nevezhető koncertet adott a nagyjából félig telt Sportarénában, de ha ma megint fellépne, bármennyit kifizetnék a jegyért.
Van egy szint, ami fölött a rockzenészeket már teljesen más mércével méri az ember, egy Ozzyt, egy Lemmyt, vagy Keith Richardsot nem lehet összehasonlítani olyan, egyébként kiváló zenészekkel sem, mint mondjuk Bruce Dickinson vagy James Hetfield. Ebbe az elitklubba tartozó jóembereknek hajlamosak vagyunk megbocsátani a hetvenperces koncertektől a vokóderrel feljavított énekhangon át a csak nagyjából eljátszott gitártémákig mindent. Ezért nem lehet igazán ütni a tegnapi Ozzy-bulit, pedig ha ugyanezt a produkciót mondjuk egy Iron Maiden kaliberű zenekartól kapjuk meg, akkor telesírnánk nyomorúságunkkal a sajtót.
Annál nagyobb közhely nincs is, hogy már az is csoda, hogy a Black Sabbath egykori énekese még tud járni, és megtalálja a színpad baloldalát, pedig így igaz. Érdemes elolvasni Én, Ozzy néven megjelent könyvét, az a drog- és alkoholmennyiség, ami ezen a csávón átfolyt az utóbbi 43 évben, egy teljes Szabolcs megyei falu lakosságát kiirtaná, Ozzy ezzel szemben még a kezét is fel tudja emelni, sőt, tapsol is vele. Soha nem arról volt híres, hogy felszántotta volna a színpadot, 1978-ban pont annyit mozgott egy-egy Sabbath-koncerten, mint most, csak akkor még énekelni is tudott, és nem kellett folyamatos mankóval vagy vokóderrel rásegíteni a hangjára.
A pesti bulin is annyit nyújtott, mint másutt, locsolta a népet slaggal és vödörből, kicsiket ugrált örömében a mikrofonállványba kapaszkodva, és természetesen most is egy bazinagy plazmatévéről olvassa a számok szövegeit és a felkonfokat is, bár a let's go fucking crazy-t igazán megtanulhatta volna már, az 1970-ben írt Paranoid szövegéről nem is beszélve. Ami a mesterségesen megtámogatott énekhangot illeti, erre lehetett számítani, így a vásári jellegtől és hakniszagtól eltekintve ezzel annyira nagy baj nincs, Ozzy ezt nyújtja 2010-ben, ha nem tetszik, nem kell elmenni a koncertre.
A hangosítás jó közepes volt, oldalt nem volt mély, az első három számban meg semmi sem, tompán, erőtlenül szólt a cájg, ráadásul valami gerjedt is, mint a veszedelem. Később vagy jobb lett, vagy csak megszoktam, fene se tudja, de a Crazy Train alatt már nem érdekelt, hogy a Rob Zombie-tól érkezett Blasko nevű bőgős hiába küzd a hangszerével izomból, én egy hangot nem hallok belőle. A két újabb tag (Blasko már az előző lemezen is ott vigyorgott) a gitáros Gus G és a dobos Tommy Clufetos amolyan kellemesen semmilyen, amit kell, eljátsszák (Gus G mintha Jake E Lee szólóit jobban kedvelné Zakk Wylde vagy Randy Rhoads szerzeményeinél), de egyéniségnek még véletlenül sem nevezné őket senki.
A setlisttel is lehetne vitatkozni, a Road to Nowhere vagy az I Don't Want to Change the World helyett szívesebben meghallgattam volna a Miracle Man-t vagy a Desire-t, esetleg beférhetett volna a Flying High Again is, de egy olyan életműből, mint az Ozzyé, bőven lehet válogatni - az Ultimate Sinről eljátszott Killer of Giantsnek és a Shot in the Darknak én kifejezetten örültem. Kissé puritán volt a színpad, és a mérete sem volt olyan lenyűgöző, mint amit teszem azt, az AC/DC hozott magával, de mindez mellékes, mert Ozzy állt a mikrofonnál, és nyomhat mögötte bárki, bármit, ezt az embert akkor is révületben bámuljuk, ha egy telefonkönyvet olvas fel, és közben aprókat szellent.
Fotók: Huszti István
