2010.10.07. 12:14 – Dankó János

Black metal fantasy

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Dimmu Borgir – Abrahadabra
(Nuclear Blast)

A varázsló fehér ruhában áll a hóbucka tetején, előtte szárnysegédei fenyegetőn merednek ránk. A varázsló, fejdísznek használt kosszarvairól még nem pattogzott le a jég, és a ruhákat is hódara fedi. Minden hideg, minden jeges. A varázsló szólásra nyitja a száját, és egy öblös hörgés után csak annyit krákog: „Abrahadabra”, és lassan veszi csak észre, hogy senki sem fél tőle.

A Dimmu Borgir új imázsa látványosnak, látványos, de komolyan csak akkor vehető, ha a zenészek a fehér festés alól nem néznének mesterkélt komolysággal a fényképezőgép, és a kamera optikájába. A nagyotmondásra hajlamos zenekar a figyelemre játszik, és a ruhák túlzásai a zenében is jelen vannak. Minden sok, a gitár, a hörgés, a kétlábdob, még a basszusgitár is szokatlanul erősen szól. A monumentális elképzeléseket csak a női ének, és Garm (most éppen Ulver, de állítólag Arcturus is), illetve Snowy Shaw (most éppen Therion) hangja töri meg, mintha csak titkolt, váratlan alakok lennének, egy fantasy eposzban.

Az Abrahadabra a klasszikus zene, és a metál házasítására épül. A Dimmu Borgir, a nagyzenekari részeket büszkén mutatja meg a bónuszok között, és ekkor hallatszik igazán, hogy ezek az elemek akár a World of Warcraft legújabb aláfestésének is beillenének, de kérdés, hogy ez kire nézve negatívum (vagy pozitívum); a magát látszólag komolyan vevő zenekarra, vagy a magát nem komolyan vevő, de nagyon igényes számítógépes játékra. A szimfonikus sávok egyesek szemében már eljutnak a giccshatárig, de önmagában a Dimmu Borgir féle vegyítés kifejezetten szórakoztató, és nem úgy esik túlzásokba, nem is annyira ízléstelen, mint mondjuk a Therion. Mókás például, hogy egyes zenei hangsúlyoknál, felütéseknél még csattanás is hallatszik, ami alapján egészen nyilvánvaló, hogy ott fog robbanni a pirotechnika a koncerten.

Az Abrahadarbrán alaposan összerakott metálzene van. A zene az utolsó porcikájáig a hatást keresi, és éppen itt jut el a határig, és azon túlra. Nem lehet a monumentalitást az önparódia veszélye nélkül negyven-ötven percig erőltetni. Az album dalai akkor nyújtanak élményt, amikor feloldják a szorítást, pl. hiába furcsa a pattogós kórus a zenekarról elnevezett számban, a később kétszer visszatérő dallamosgitáros kiállás éppen annyira ügyes, hogy felfigyeljünk rá. Az említett Garm dallamai is sokat érnek az Ending and Continuations több pontján. Aztán a tört ütem is okos döntés a Renewalban. Szóval, ha nem is sziporkázik a társaság, pár elemmel feldobta a komolykodó szimfóniát.

A Dimmu Borgir stílusa már régen nem a könnyen behatárolható kategóriába tartozik. A black metal csak kiinduló alap, a thrash, a szimfonikus elemek azonban már sokkal jobban részei a hangzásnak, minthogy a kemény vonalas blackerek maguk közé fogadják a zenekart. Sokak szerint ez egyébként is egy üzleti vállalkozás, amiben vannak hárman, akik kimondják, mi legyen, a többiek csak bérzenészek. Szimpatikus módon erre nemrégiben rá is erősítettek azzal, hogy a promófotókon, és a lemezborítón sem szerepel más Dimmu Borgir-tagként, csak Shagrath, Silenoz és Galder.

Az Abrahadabra a karrierjüket nézve nem jobb, és nem is sokkal rosszabb, mint a korábbi lemezek (az utolsónál például ez jobb), egyszerűen egy újabb nagyotmondás, amit akkor lehet közepesnek értékelni, ha valaki komolyan veszi őket. Ha viszont csak jól összerakott, de rövid távú, szórakoztató metálzenét akar az ember fia, akkor bőven elvan ezzel a cuccal is.

Szerintünk: (3/5)
Szerintetek: (3,3/5)

lemezkritika metál black dimmu borgir



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása