Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Antony And The Johnsons – Swanlights
(Secretly Canadian/Rough Trade)
Szívet szaggatni, széjjeltépni, majd szanaszét szórni a darabjait nem is olyan egyszerű dolog. Antony Hegartynek kétszer tökéletesen sikerült, ám a harmadik lemezét már nem feltétlenül kellett végigsírdogálnunk. Lássuk, negyedszerre miként tudunk átevickélni az érzelmek háborgó tengerén, és egyáltalán: háborog-e még az a tenger?
Amikor az Antony And The Johnsons 2005-ben kiadta második albumát, a szívet-lelket facsaró, mélységesen szomorú, mégis felemelően szép I Am A Bird Now-t, valami megváltozott. Az egy dolog, hogy azok számára, akik azt a szűk 35 percet valóban átélték és -érezték, onnantól már nem ugyanaz volt a világ, mint addig, de a pop is megismert (újra felfedezett) egy rég elfeledett attitűdöt. Antony Hegarty sem nő, sem férfi énekhangja és előadásmódja – az Arcade Fire Funeral albumával párhuzamosan – elfogadottá, sőt divatossá tette a szinte végtelen és nem szégyellt érzelmek áradatát a zenében. Talán nem szükséges bizonygatni, mennyi új együttesre hatott az Arcade Fire, és Antony nélkül sem valószínű, hogy létezne – vagy nem ilyen formában – például a The Irrepressibles, kapna jóval nagyobb figyelmet Baby Dee, és még sorolhatnánk.
A szintúgy kiváló első CD-je dacára addig csak szűk körben ismert Antony az angol Mercury-díj elnyerésével, valamint az I Am A Bird Now-t joggal az egekbe emelő kritikák hatására hirtelen hihetetlenül népszerűvé vált, alig győzte teljesíteni a sok meghívást, amellyel kollégái ellepték. Szerepelt régi barátja, David Tibet formációja, a Current 93, a Joan As Police Woman, Björk, Michael Cashmore, Marianne Faithfull albumain, énekelt diszkót (Hercules And Love Affair), fellépett Yoko Onóval, és most tényleg csak pár dolgot említettünk rengeteg munkájából.
A 2009-es The Crying Light egy kis megtorpanást mutatott az életműben. Ugyan az énekhang és az intim atmoszféra kedvesen ismerős volt, a dalírói képesség mintha picit akadozott volna. Persze az is lehet, hogy Hegarty szándékosan nem akart ismét ezernyi sebet tépni, és az új kifejezési formák keresése egyúttal a búbánatos előadásmód enyhe háttérbe szorulását eredményezte – annak ellenére is, hogy akkoriban a legszemélyesebb alkotásának titulálta a The Crying Lightot. Antony tempójához mérve most váratlanul hamar érkezett a Swanlights, ami soha nem ígér sok jót. Sajnos a közhelyes balsejtelmek ezúttal is beigazolódtak, az új LP nem egy kikezdhetetlen remekmű.
Míg Antony előző albumai az első perctől az utolsóig mélyen átérezhetők voltak, addig ezúttal néhány dalt sajnos képes kívülállóként hallgatni az ember, ami egy ennyire emocionális zenénél inkább hátrány, mint dicséret. Az Everything Is New egy kicsit túl hosszúra nyúlt bevezető ahhoz képest, amennyi történik benne, a nagyzenekari kísérettel rögzített Ghost maradandó nyomok nélkül múlik el, továbbá a rejtelmes, finom Dead Can Dance-hatásokat felmutató címadó szám sem működik annyira. És hát nem kifejezetten izgalmas immár a negyedik lemezen arról hallani, hogy Antony mennyire óhajtja adni és kapni a szeretet, legyen szó családtagokról, barátokról, szerelmekről. Először, másodszor még megrendítő szavak ezek, de ha sokat ismételgetik, elveszíthetik a jelentőségüket, megkophat a jelentésük. Ám mindezek inkább csekély rossz érzések, semmint konkrét elégedetlenkedés, tehát az is lehet, hogy másoknál épp ez a lemez és a talán kisebb érzelmi töltet okoz majd eufóriát.
Ugyanakkor az album második fele elfeledteti ezeket a bizonyos rossz érzéseket. A The Spirit Was Gone egyszerűségében is megható, a Thank You For Your Love már az idei EP-ről is kiemelkedett, bár nem lehet nem felfigyelni arra, hogy egyértelműen a Fistful of Love (I Am A Bird Now) kistestvére. Kellemes meglepetésre az ihletett pillanatok közé tartozik az izlandi nyelven előadott duett Björkkel. A két csodabogár hangja közösen eleve nagy dolgokat képes létrehozni, és bár Björk irányít, dicséretesen visszafogott a stílusa, nem telepszik rá a dalra, így a Flétta a Swanlights egyik legszebb négy perce. A szintén zenekarral megtámogatott Salt Silver Oxygen kicsit musicales, aztán a záró, monumentális Christina’s Farm lassan építkezik, a lélek egy rejtett zugából indulva mind nagyobb teret követel, és a végére az Antony-lemezeken oly jól ismert katarzis érzést is elhozza.
A zavaró tényezőkkel együtt is az összbenyomás inkább pozitív: ha Antony zongora mellé ül, és utánozhatatlan hangján elkezd énekelni, megáll a levegő, a szó bennakad, az idő kizökken. Ez a különleges adottságokkal megvert/megáldott sorsú ember mindig maximális figyelmet kér, sőt követel, amit érdemes is megadni neki. 2010-ben zenétől ennél sokkal többet nem kívánhatunk.
